NapiCalgary

Calgary, Alberta, Kanada Északi szélesség 51° 2′ 42″ Nyugati hosszúság 114° 3′ 26″ Lakosai száma 1.042.892 + 1... Szeptember 17-e óta

Friss topikok

  • Schwebis: Szívesen "hegyeznék" én is ,cs előbb ki kellene jutnom Kanadába... (2011.03.02. 11:34) Függő játszma
  • Step: Na hetvegen sikerult ujra kijutni a Waptara, itt vannak a kepek, hogy mit kellett volna latni - ta... (2010.03.23. 01:34) A jégmező lovagjai 3/3
  • tigerscope: nálam nem látszik a Cohen-videó. Amúgy tényleg az öreg az egyik legnagyobb kanadai. És ma játszik ... (2009.08.31. 14:44) Mit köszönhetünk a kanadaiaknak?
  • Dora The Explorer: @lyoni magyar: Szia! POnt nemrég ugrottál be, gondolkoztam rajta, olvasol-e még. ezek szerint igen... (2009.05.18. 02:43) Kémkölykök
  • Dora The Explorer: @fbandi: Szia! Nagyon köszönöm az információt, megnézem, kíváncsi vagyok. Az egyik - mellesleg kor... (2009.05.01. 05:58) Pékné módra

Címkék

23 (1) akcentus (1) alberta (1) államgépezet (3) állat (1) anyanyelv (1) árverezés (1) autó (4) autómentes nap (1) bécs (1) beigli (1) benedek (1) bevásárlás (3) bicikli (4) bicikliút (1) bika (1) bow (1) busz (1) calgary (1) canadian (1) casino (1) cowboy (3) critical mass (1) c train (1) díjkiosztó (1) elnökválasztás (1) farmer (1) föld (1) francia (1) futás (3) galéria (4) garázs (1) gleccser (4) gordon (1) gyerek (1) hálaadás (1) halloween (1) hamburger (1) határ (2) házimunka (2) hegy (3) hegyek (15) hideg (1) (14) hoki (3) holiday (1) hótalp (1) húsvét (1) hut (1) icefield (2) icefiled (1) időjárás (2) időzóna (1) indián (1) indiánok (1) jég (2) jégfal (1) jégmező (2) juno (1) kaja (1) kanada (2) kanadai (1) kanadán (1) karácsony (1) kávé (2) keresztül (1) kiállítás (1) kifli (1) költözés (2) közlekedés (3) kultúra (2) lakás (2) lavina (3) london (1) madarak (1) magyar (2) magyarország (1) mászás (1) medve (1) menedékház (2) mobil (1) molson (1) mt (1) mtv (1) multikulturalizmus (1) munka (2) nyelv (1) ógörögök (1) október (1) olaj (1) önkéntes (2) óraátállítás (1) pakolás (2) pápa (1) piac (2) politika (1) program; (1) reklám (1) repülés (1) repülőtér (1) residential (1) rezervátum (1) rockies (1) school (1) (4) soproni (1) sör (1) sort (1) sport (11) sütés (3) süti (1) szél (1) szemét (1) tavasz (1) telefon (1) túra (10) túrasí (4) ünnep (5) usa (1) úszás (1) uszoda (1) utazás (1) választás (1) válság (1) város (1) vb (1) visa; (1) víz (1) vízum (4) vonat (1) wapta (3) working (1) zene (1) zöld (2)

2009.05.23. 04:36 Dora The Explorer

Függő játszma

 Miért éppen Calgary? Szegezik nekem a kérdést szinte nap, mint nap itteniek, otthoniak vegyesen. Ezért! és (képzeletben) a Sziklás-hegység felé mutatok. A mi hegylázunk ugyan nem itt, Kanadában kezdődött, de érzem, ha kijövetelem előtt a Gellért-hegy jelentette volna a legnagyobb megmászott csúcsot az életemben, mostanra akkor is lelkes túrázó lennék. A címkéimet elnézve néha el is mélázok, lehet, outdoor blogot kellett volna indítani!?
Az alábbi történet mesélőjét és egyben főhősét, Ferit és családját is a hegyeknek köszönhetjük. Step Calgaryban való landolása utáni első dolga ugyanis egy, lehetőleg magyar hegymászótárs felkutatása volt. (A Jacsó családot az itt állomásozó magyar különítménynek egyébként szerintem nem kell bemutatnom, ha nem esne le, Andi egyenlő Donna a fórumról.) Feri számomra az igazi megszállott sportoló megtestesítője. Ha egyszer kitűz egy célt, se hó, se jég, se magasság, se mélység, se távolság, se sötétség nem tántorítja el. Ő és a Rockies ismeretsége még a másik oldalon, Coloradoban kezdődött, de már ott is hamar híres lett kitartásáról, szívósságáról, néha a kelleténél kockázatosabb kalandjairól. 
Miközben ezt a 2006-os túrabeszámolót olvastam, két dolog kattogott az agyamban. Egyrészt szétizgultam magam, lejutnak-e a fiúk élve, megfagyás, szakadékba zuhanás, kimerültség, helikopter és mentőkülönítmény nélkül. Másrészt újra megállapítottam, a heggyel/hegyen nem szabad játszani. Alapos előkészítés, felszerelés, józan ész és egészséges félelemérzet - értsd nem hősködök, ha kell, visszafordulok - nélkül veszélyes nekiindulni, bérmennyire is könnyűnek látszanak a falak a képeken. Többek között ezek miatt osztom meg veled Feri, Dow és a Mount Brock kalandját.


A Mt. Brock mészkőfala

Még egy éve sem laktunk Kanadában, és új jövevényként igyekeztem mászótársakat keríteni a nyári sziklamászó szezonra. Ez sosem egyszerű, mert aki egy bizonyos szintre eljut, annak általában már vannak megszokott mászótársai, másrészt nem is egyszerű egy újonnan megismert emberre rábízni életedet a kötél másik végén. Jó darabig nem is sikerült senkit találnom, de egyik próbálkozásom meghozta gyümölcsét.

A weben találtam egy elég tapasztalt mászó srácot, Dow Williamst, aki partnerek reményében közölte e-mail címét is. Egy idő múlva válaszolt e-mailemre,  merre járt mostanában és később mindenképp szeretne majd velem mászni, mert „nem lehet elég partnere”. Hamarosan kiderült, hogy nem sokkal 40. születésnapja előtt nyugdíjba vonult milliomos a srác, és azóta csak a mászásnak és futásnak él. Amikor az első e-mailt kaptam tőle, éppen a festői sziklatornyairól híres Utahban mászott, és következő állomása a Boston Marathon volt.

Egy hónappal később, 2006. május 18-án aztán váratlanul újra írt, hogy a hétvégére partnert keres a Mt. Brockhoz. Akkoriban még nagyon kevés információm, mindössze két mászókalauzom volt a kanadai hegyekről, és erről a hegyről semmi nem volt bennük. Szombatra találkozót beszéltünk meg Calgaryban, hogy legalább egy keveset beszélgessünk a mászás előtt. Nagyon megtisztelőnek éreztem, hogy relatíve szerény sziklamászói tapasztalatommal azonnal megbízott bennem. Igazából én erőltettem a találkozót is, hogy lássam, nem esetleg egy őrülttel van-e dolgom... A találkozó hasznos volt, mert Dow mutatott egy könyvet, melyben le volt írva az útvonal, mint egy kb. 10-12 órás út, benne 6-8 kötélhosszal és legnagyobb nehézségként 5.6-os fokozattal. Hát ilyen nehézségű utat már másztam azelőtt is hátizsákkal – még ha nem is ilyen hosszú út részeként –, tehát nem tűnt lehetetlennek a dolog, pont jól illett a fejlődési tervembe.

 

 

Szerettem volna hajnalok hajnalán indulni, de ő kicsit későbbi indulást akart, így a napfelkeltét a kocsiból néztük végig, gyönyörű volt... Sajnos már a kocsiban rájöttem, hogy a kesztyűmet otthon felejtettem, és kicsit bosszankodva mondtam is Downak.

 

– Hát ez nem a legjobb – mondta ő, amin kicsit meglepődtem, mégis csak május közepe volt már.

– Gondolod, hogy számít?

– Nem nagyon, de hát mégis csak a kanadai Sziklás-hegységben vagyunk, itt bármikor havazhat, és lesz is még fent hó bőven.

– Hát igazából van azért egy egyujjas orkánkesztyűm, amit rendes kesztyűre lehet húzni nagy hidegben.

– Az jó lesz vész esetére, akkor semmi gond.

 


Havon jutottunk el a sziklafalakhoz

 

Aztán hamarosan már egy szűk kanyonban kerülgettük az olvadástól megduzzadt patakot. Tízszer kellett átkeltünk a Király-patakon, melynek vize pár éve egy felhőszakadás után az összes átfektetett gerendát elsodorta. Bizony az azóta kirakott új gerendák nem voltak éppen a legjobbak. Itt az egyensúlyozáshoz jól jött a turistabotom, amit Dow is többször kölcsönkért. Végül is sikerült száraz lábbal megúsznunk ezt a bevezetést. Dow már járt erre többször is, mert korábban már megmászta mindkét szomszédos hegyet, így magabiztosan vezetett el egy alig kivehető, sőt időnként teljesen eltűnő vadcsapáson át az egyik vízmosásig. Bár ez is pont úgy nézett ki, mint a másik tucat a hegyvonulat oldalában, mégis ez volt a helyes vízmosás. Megtalálásában az útvonalleírás is segített neki, de nekem akkor egyáltalán nem tűnt a helyes útnak, mert több helyen meggyűlt vele a bajunk, és nem úgy tűnt, hogy a megfelelő gerinchez vezet.

 

Ezen a részen derült ki a következő „kis” probléma is, hogy a mászócipőmet is otthon felejtettem. Ez egy sziklamászó úton már sokkal problémásabb volt, mint a kesztyű. Kérdezte Dow, hogy ki tudok-e mászni 5.6-ot bakancsban, és mondtam neki, hogy Coloradóban direkt erre edzettem az oktatóval, szóval menni fog, de lassan, és lehet, hogy esni is fogok. Felajánlottam, hogy ha úgy ítéli meg, inkább menjünk fel arra, amerre az ereszkedést javasolja a könyv, tehát könnyebb kell, hogy legyen. Dow viszont bízott benne, hogy az 5.6 nem lesz nehéz még bakancsban sem.

 


Mászás közben

 

Egy idő után aztán már havon másztunk feljebb, és miközben még mindig meggyőződésem volt, hogy a rossz úton vagyunk (sehol emberi látogatásnak nyoma nem volt, és gyanúsan kitett volt a mászás), Dow egyszer csak kijelentette, hogy ez lesz a beszállás helye, itt kell felmásznunk. Nos, ez a rész aztán egy függőleges fal volt, ami feljebb sem kecsegtetett semmi jóval. Kétkedésemnek hangot is adtam, de Dow biztos volt benne, hogy ez lesz az út. Arra is másztunk, immár kötéllel biztosítva egymást. Természetesen végig ő mászott elöl, ami sokkal nehezebb, mint másodmászónak lenni egy már felülről biztosított úton. Csak egyetlen szempontból nehezebb a másodmászás, hogy én vittem Dow bakancsát és az extra felszerelést, hogy Downak legalább súly tekintetében könnyebb dolga legyen.

 

Végül a mászás könnyebb volt, mint amilyennek kinézett, és hamarosan újra négykézlábazós terepen voltunk, ami elég gyorsan ment. Dow elég sokáig kint hagyta a kötelet, aztán elpakoltuk. Később újra elővettük, ahogy változott a terep nehézsége. Utólag azt mondtam, hogy időmegtakarítás érdekében itt egy jó darabon kötél nélkül kellett volna másznunk, de előre valóban nem lehetett tudni.

 


A velünk párhuzamos falon magasodik a valódi csúcs

 

A gerinc egyre keskenyebb lett, és előbb a jobb, majd a bal oldal is függőleges fallá változott. Ez volt az első hegyem az Opál-hegységben, melynek szépsége teljesen lenyűgözött. A valamikori vízszintes üledékrétegek szinte pontosan függőlegessé vetődtek, és keménységük szerint különböző mértékben koptak le. A Mt. Brock fő gerince párhuzamos volt azzal a gerinccel, amelyet másztunk, a két kemény réteg között pedig egy puhább feküdt, amit az évmilliók során a víz és szél jócskán lekoptatott. Így szinte egy élére állított hatalmas sziklatábla élén másztunk, miközben a valódi csúcs olyan 100 m-rel arrébb és több száz méterrel fölöttünk, egy hasonló, csak még magasabb, hófehér és hihetetlenül sima mészkőtábla tetején volt. Teljesen szürreális volt a táj, az izoláltság érzése egyre inkább eluralkodott rajtunk.

 

Ekkor értünk el egy olyan pontot, ahol a gerinc hirtelen egy függőleges, sőt áthajló szakasszal szökkent magasabbra. Erre már Dow is csak annyit tudott mondani, hogy „ez már-már ijesztő”. Aztán rövidesen kijelentette, hogy ezt nem tudja bevállalni, kizárt dolog, hogy ez 5.6 legyen, legalább 5.10-nek néz ki. Nem volt meglepő, hogy itt találtunk menekülési nyomokat is, egy kiálló sziklára rakott hevedert, melyen mások a gerincről leereszkedtek valamerre. Balra vagy jobbra, nehéz lett volna megmondani, de egyik sem tűnt túl biztatónak.

 

Elkezdtem pedzegetni, hogy menjünk le jobbra, vagy menjünk vissza amerre jöttünk, mert a hegy kezd egy kicsit az idegeimre menni. Dow mindkét javaslatra azt mondta, nincs elég felszerelésünk a visszavonuláshoz, nincs más megoldás, tovább kell mennünk. Ezt pár év távlatából blöffnek tartom, de kétségkívül nehéz lett volna innen visszaereszkedni is.

 

Szóval Dow kitalálta, hogy kimászik a falra, annak érdekében, hogy az áthajló gerincet kikerülje, s inkább a 80-85 fokos sima mészkőtáblán próbáljon meg felmászni. A táblán minimális repedés vagy bármi egyéb biztosítási lehetőség volt, de Dow bámulatos ügyességgel, mint egy pók, felmászott. A helyszínen ezt a részt 5.9-nek értékelte, amit később beszámolójában 5.8+-nak átértékelt aztán. (A jobb mászók hajlamosak inkább alulértékelni egy utat, nehogy mások megkérdőjelezzék az értékelést.) Teljesen mindegy, 5.8+ vagy 5.9, akkori felkészültségemet eléggé meghaladta hátizsákos mászásra, 7-8 óra kemény erőfeszítés után. Még így is lett volna esélyem, csak nem bakancsban…  

 

Szóval nekiálltam, és hamarosan estem, csúsztam vissza. Dow megfogott. Megint másztam, megint estem, megint lecsúsztam egy kicsit, míg meg nem feszült a kötél. Nem volt semmi kapaszkodó sehol, csak sima, pontosabban inkább egy érdes reszelőhöz hasonló felületű sziklatábla, amin visszacsúszott a bakancsom, bármit próbáltam. Az ujjbegyeimről lejött a bőr, ahogy a reszelőn lecsúsztam, és mind a tíz ujjam lassanként véres lett. Talán sírtam is, de ha nem is, az biztos, hogy nagyon közel voltam hozzá. Hátam mögött irdatlan mélység, előttem megmászhatatlan fal. Lógtam a kötelen reménytelenül, míg Downak el nem fogyott fent a türelme, és le nem kiabált, hogy mi a fenét csinálok már ennyi ideig. Hiszen ez olyan, mint a mászóteremben, teljes a biztonság, sőt ezúttal a tiszta mászásra sem kell figyelnem, minden eszközt használhatok, csak jussak már feljebb. Tényleg! Jó ötlet. Ha nem megy tisztán, be kell vetni trükköket. Teljes testsúlyomat a kötélre hagytam, egyik kezemmel megragadtam a kötelet (ilyet mászó jellemzően nem csinál), és bakancsaimmal oldalra küzdöttem magam a falon pár méterrel, ahol volt egy repedés. Ebbe meg tudtam kapaszkodni, és feljebb tudtam mászni valamennyit. Aztán megint oldalaztam a falon egy másik kis repedéshez, és azon mentem feljebb. Néhány további ilyen hintázással végig fel tudtam mászni, és kiértem én is újra a gerincre. Nem tudom meddig tartott mindez, talán egy fél órát, de az eddig türelmes Dow ekkor elkezdett türelmetlenné válni. Főleg mivel megláttuk, hogy még rettentő messze van az első csúcs is.

 


Dow ereszkedés közben

 

Innentől már spóroltunk a kötélhasználattal, hogy felgyorsítsuk a haladásunkat, és eléggé kitett részeket másztunk meg biztosítás nélkül. Ahol Dow biztonságban érezte magát, ott nekem is mennem kellett és kész, hiába volt rajta tapadós mászócipő, rajtam meg csak egy túrabakancs.

 

Elértük az első csúcsot (közben a Nap már erősen közelített a látóhatár pereméhez), és Dow újra elkezdett szitkozódni. Az útlírás szerint innen már nem kellett kötélbiztosítás a csúcsig, de ő ezzel egyáltalán nem értett egyet... Én felülről biztosítottam, ő lemászott, és utána jöttem én, immár biztosítás nélkül, bakancsban. Mondta, hogy hova tegyem a lábam, amivel sokat segített, mégsem éreztem tisztességesnek, hogy a gyengébb mászó megy szinte biztosítás nélkül – egy esés nagyon messzire leküldött volna, mert nem voltak közbensők rakva. Feledékenységem és ügyetlenkedésem ide vagy oda, ekkor már nehezteltem Dowra, amiért ilyen helyzetbe kényszerített. Ő mindenképp le akart érni a hegyről még aznap, de én ekkor már kerek-perec megmondtam, hogy inkább itt alszok, vállalva a családi drámát otthon, mintsem hogy elcsigázottan egy hiba után lezuhanjak a hegyről a nagy sietségben.

 

Aztán ahogy leértünk a két csúcs közötti nyeregbe megint felfelé kellett mászni, kicsit megint jobb lett, és lassan el is értük a valódi csúcsot. Ekkor tűnt el a Nap végleg a horizont mögött.

 


A Mt. Brock két csúcsa télen. A köztük lévő gerincet másztuk végig
 

A csúcsnapló rendkívül érdekes volt. Évente átlag egy-két parti mászta meg a hegyet, így büszkén írtam be nevünket az első 2006-os mászás dátuma mellé. Ritkán járok ennyire kevéssé forgalmas csúcsokon.

 

Elkezdtük a leereszkedést a másik, Dow könyvében lényegesen könnyebbnek feltüntetett fő gerincen. Rögtön 5 perc után egy olyan letöréshez értünk, ahol otthagyott szeg és heveder jelezte, hogy más sem mert lemászni biztosítás nélkül. Dow kifakadt, hogy ki tudja hány mászót ölt meg itt Sean, a mászókalauz szerzője. Hogy lehet ilyen felelőtlenül leírni, hogy könnyebbfajta mászással le lehet jönni a hegyről ezen a gerincen.

 

Mint később megtudtam, Dow valós balesetekre utalt. Létezik ugyanis a „Kanadai Alpesi Klub” (hegymászószövetség) webhelyén egy baleset-adatbázis, és Dow ezt már előre átnézte a lehetséges nehézségek felmérésének érdekében. Egy bizonyos ausztrál mászó, Colin Nell, egy kisgyermek apja, kanadai nyaralásuk során felmászott erre a hegyre a „könnyebbfajta mászásnak” leírt gerincen, de vissza már sosem tért családjához, mert itt lezuhant a lemászás során. Nem volt nála kötél.

 

Talán még ennél is rémisztőbb volt egy másik baleset, ahol is egy nyilvánvalóan kiváló sziklamászó szólóban végigmászta azt a gerincet, amin mi is végig feljöttünk (felfogni is nehéz), de ezen a ponton nem mert lemászni. Többször nekiállt, de egyszerűen nem merte bevállalni. Inkább 2 napot és 3 éjszakát töltött a hegyen étlen-szomjan, már hallucinált, mire a munkahelyén felfedezték, hogy nem jött be dolgozni, és érte küldtek egy mentőhelikopert.

 

Nálunk persze volt kötél, és szépen leereszkedtünk. Aztán még egyszer. Itt beragadt a kötél, nem tudtuk lehúzni, és Downak vissza kellett másznia érte, hogy kiszabadítsa. Aztán a keleti falon egy kis jeges mélyedésben ereszkedtünk még egy fél kötélhosszat. Újra beragadt a kötél, nem tudtuk leszedni. Dow elvesztette türelmét, nem akart visszamászni érte, csak le akart már végre jutni, otthagyott csapot-papot. Már háromszor kellett ereszkednünk ezen a „könnyű” gerincen, nem létezik, hogy még többször kelljen a kötél… Igyekeztem utána, de lassan teljesen besötétedett, alig láttunk valamit. Megcsúsztam egy jeges részen, és egy pillanatra azt hittem, lezuhanok, de aztán amilyen váratlanul megcsúsztam, úgy meg is állam, még csak el sem estem. Ideje volt felvenni a fejlámpákat. Itt kiderült, hogy a fejlámpámat sem raktam be, és hogy a Dowé is lemerülőfélben van. Levilágított a következő részen, de csak fekete mélységet látott, semmi könnyebbséget. Szólt, hogy elmegy, körülnéz kicsit más irányokban, amit úgy értelmeztem, hogy mászik tovább, ha csak lehet. Én viszont a megcsúszásom után, lámpa nélkül egy tapodtat sem voltam hajlandó tovább menni. Dow biztos szépen lemászik, bizonyára tényleg túl vagyunk a nehézségeken, és neki még van valamennyi töltése a lámpa elemeiben. Talán éjfélre leér, és szól Andinak is, hogy minden OK. Én meg szépen leszedem a kötelet hajnalban és egyedül, biztonságosan leereszkedek. Kötéllel nem lesz nehéz.

 

Visszamentem hát a kötélhez, leültem a jeges-havas kis vízmosás aljára, magamra csavartam a túlélőfóliát, és bekötöttem magam a kötélbe, arra gondolva, hogyha elalszok, nehogy leessek, miközben a másik oldalamra fordulok. A fólia fantasztikus volt. Nem más ez, mint egy rendes alufólia vékony műanyag bevonattal, hogy ne szakadjon ki túl könnyen. Úgy visszaverte a testemből sugárzó hőt, hogy úgy éreztem, mintha egy kisebb hősugárzó lenne körülöttem. Sajnos pozícióm eléggé kényelmetlen volt, sokat ficánkoltam, és 1-2 helyen kiszakadt a fólia, aztán végig felrepedt, és egyre jobban fáztam, ahogy teltek az órák. Elmajszoltam vésztartalék csokijaimat, de így is vacogni kezdtem. Mégis azt gondolom, hogy a fólia nélkül sokkal szörnyűbb lett volna. Számoltam az órákat, vajon Dow kiért-e már a kocsihoz, vajon Andi mikor kap „megnyugtató” híreket rólam, és arra jutottam, hogy éjjel 2 előtt biztos nem. Éjfélt mondtam, hogy hazaérek, tehát legalább két órát fog idegeskedni, de inkább négyet. Ja, Downál nincs is kocsikulcs! Tehát stoppolnia kell. Bár elég gyér a forgalom, főleg éjjel, valaki biztos lesz, aki megáll. Ilyen embertelen órában tudni fogják, hogy baj van, így érveltem. Terveket szőttem, hogy fogom lehozni a kötelet, és közben próbáltam aludni is, de nem nagyon sikerült. Talán pár percekre szenderültem el időnként.

 

Szörnyű hosszú volt az álmatlan éjszaka, mégis, nagy örömömre, korábban lett olyan fény, amelynél elkezdhettem dolgozni. Jégcsákányommal felmásztam a kemény havon-jegen, szépen felraktam a kiálló sziklára egy új hevedert, gondosan átfűztem a kötelet, hogy ne akadhasson el megint, leereszkedtem rajta, és lehúztam a kötelet. Ekkor olyan történt, amitől sóbálvánnyá dermedtem. Mögöttem hangosan: „Jó reggelt, Ferenc, hogy s mint vagy?” Dow volt az. Jó ég, visszaért, hogy lehet az? Nem. Ott aludt tőlem talán száz méterre. Miért? Miért nem mondta? Vagy csak én értettem félre, hogy mit mondott az éjjel? Egész éjjel azt hittem, egyedül maradtam fenn, ami egy részt jó volt a családtagok értesítése szempontjából, másrészt mégis lényegesen rosszabb volt, mint egy partnerral osztozni a nyomorúságban. Szóval ő sem mert tovább menni a sötétben kötél nélkül, és otthon még mindig senki sem tudja, hogy jól vagyok…

 


A gerinc, amin leerszkedtünk hajnalban
 

Közben Andi otthon a poklok poklán ment át. Soha nem fordult elő korábban, hogy egész éjjel nem keveredtem elő. De rendkívüli bátorságot mutatott. A gyerekeket szépen ágyba rakta, és habár halál ideges volt, megnyugtatta őket, hogy hamarosan itthon lesz apa.  Éjfélkor nem bírta tovább, felhívta az egyik közelünkben lakó magyar családot, jó barátainkat, hogy valaki jöjjön át. Tudta, melyik csúcsra mentem, mert azt mindig meghagyom, és megnézte az e-mail-jeimet is. Ebből azt is megtudta, hogy kivel mentem, és hogy nagyjából milyen nehézségű útra – számára felfoghatatlan nehézségűre, mert a legkisebb szakadéktól is rettenetes tériszonya van. És mi olyan hegyre mentünk, ahova kötélbiztosítás is kell.

 

Ekkor valami miatt lerobbant az internetkapcsolatunk otthon, és Andi az átjött barátunkat kérte meg, hogy menjen haza egy kicsit, és otthon nézze meg, mit írnak az interneten a Mt. Brockról. Barátunk talált két régebbi újságcikket egy halálos balesetről és egy hallucinálós sztorit több napos fennragadásról… Andinak ezeket nem mondta el, azt mondta, semmi vész. Éjjel 1-kor felhívták a Banffi Nemzeti Parkot, hogy nem tértünk vissza a mászásunkról. Mivel nem a park területén voltunk, a körzeti rendőrséghez irányították őket. Ott azt mondták, éjjel nem indítanak keresést, csak reggel, világosban. Andiék még sokáig beszélgettek, aztán valahogy hajnali 4 körül elaludtak. Ha nincsenek barátaink kéznél, nem is tudom, Andi hogy vészelte volna át az egészet.

 

Hajnali ötkor már kötéllel a kezünkben ereszkedtünk tovább. Ahol Dow is meghátrált az éjjel, újabb ereszkedést kellett csinálnunk. Aztán még kettőt. Többször beakadt a kötél és Downak minduntalan vissza kellett másznia. Összesen hat vagy hét ereszkedést kellett megtennünk a nyeregig, a könyvben leírt könnyű lemászás helyett. Fáradtak voltunk, és minden sokkal lassabban ment, mint kipihenten.

 

Aztán a nyeregből való további ereszkedés során, amit Dow már ismert, még kétszer használtuk a kötelet. Másodjára megint beragadt, de Dow tudta, hogy innen már tiszta az út, otthagyta megint a kötelet, nem akart visszamászni érte. Sietnünk kellett, hogy lefújjuk a mentést, hogy mielőbb szóljunk a családtagoknak.

 


Újra a gerinc

 

Egy óra múlva meg is hallottuk fejünk fölött a helikopter hangját. Nem tudtam elhinni, mikor Dow azt mondta, hogy már minket keresnek. Ő már tudta tapasztalatból… Megtalálták a kocsinkat a parkolóban, és tudták, valószínűleg valóban a nevezett hegyen vagyunk. Repültek egy kört a Mt. Brock fölött, aztán eltűntek.

 

A keresés úgy indult meg, hogy Andi reggel 7-kor újra hívta a rendőröket, akiknek van helikopteres osztaguk is. Mikor ezek meghallották, hogy Mt. Brock, csak annyit mondtak, nem szeretjük azt a hegyet… 9-kor már kint köröztek. Nem sokkal később elértük a kocsit, és fél óra múlva már olyan helyre kerültünk, ahol volt térerő is, haza tudtunk szólni. Ekkor körülbelül 10 óra lehetett. Andi nagyon megkönnyebbült, és nem sokára megadta telefonszámot, ahol lefújhattuk a keresőakciót. Ott azt kérték, hogy álljunk meg egy parkolóban, ahova ők is eljönnek rendőrkocsival, hogy meggyőződjenek, teljesen rendben vagyunk-e. Dow nagyon türelmetlen volt, és inkább haza hajtott. Én meg csak néztem, ahogy a rendőrkocsi elhúz a parkoló mellett. Nem állt meg. Még felhívtam őket, és mondták, minden rendben. Lehet, hogy Dow neve hallatán megnyugodtak. Neki már volt velük dolga hasonló ügyben többször is… Azt mondták neki, ha valaki tudja mit csinál, és csak fennragad, de aztán le tud jönni normális időben, az rendben van, akkor nem fizettetik ki a helikopter számláját. De ha valakit úgy kell lehozni, akkor több ezer dolláros számlára számíthat. Dow később persze meghívta rendőröket egy sörre köszönetképpen.

 

Én otthon relatíve simán megúsztam, nem tört össze tányér a fejemen, a sodrófa sem került elő… kétségkívül nagyon örültek, hogy előkerültem. Persze rettenetesen éreztem magam. Végül évekig nem mehettem többé közel ilyen nehéz utakra sem, és egy darabig nem is mentem mászni. Sokáig tartott, mire a bizalom valamennyire újra kiépült, és Andi talán újra félig elhiszi, tudok biztonságosan közlekedni a hegyekben. A szomszédok minden bizonnyal soha sem tudtak igazán megbocsátani azért a nyomorúságos éjszakáért.

 

Dow az út leírását felrakta a netre. Ez volt a hobbija, felrakni a summitpost.org-ra addig még nem közölt hegyeket. Ennek a mászásnak azonban váratlanul hosszú utótörténete lett. Pár hónappal azután, hogy megírta beszámolóját, kapott egy e-mailt egy bizonyos ausztrál úriembertől, akinek a fia évekkel korábban meghalt a hegyen. Arra kérte Dowt, vigye el őt a haláleset helyszínére, hogy jobban megérthesse, mi is történt azon a napon. Dow elvállalta az idegenvezetést, és egy filmes barátját is tervezte magával vinni, hogy esetleg filmet készítsenek a Banffi Hegyi Filmfesztiválra. Ezt 2007. nyarára tervezték. Én őrültségnek tartottam az ötletet. Az a bizonyos ausztrál úriember legalább 60 éves, ha már unokája volt évekkel azelőtt. Nekem több évembe került egy elég jó kezdő fizikai állapotból egy olyan mászóvá fejlődni, aki el tud oda jutni. Bár nem vitás, célzatos készüléssel ezt pár hónap alatt el lehet érni, arra mégis nagyobb az esély, hogy valakinek 60 évesen előbb egy komoly edzésterven kell átesnie, mielőtt egyáltalán szóba jöhetne a mászás. Csak a nyeregbe eljutni komoly fizikai megpróbáltatás, amire az emberek nagy része nem lenne képes, és még csak utána jön a kitett gerinc… De nincs igazam: most olvastam el Dow bejegyzéseit, mindkét szülő eljött hozzá, és úgy tűnik, a csúcsra is felmentek a gyászoló apával.

 

 

A képekért köszönet Downak és Ferinek

 

7 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://doratheexplorer.blog.hu/api/trackback/id/tr271138628

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Marcsu 2009.05.29. 23:04:11

Nagyon jó post, gratulálok! :)
Azt hiszem lett egy újabb olvasód innen a szomszédból... :)

Dora The Explorer · http://doratheexplorer.blog.hu 2009.06.01. 06:18:39

@Marcsu: köszi szépen, valójában ezért a dícséret Ferit illeti. Örülök, hogy olvasol, ígérem, megint visszazökkenek a majdnem napi szintre, csak van egy kis technikai meg alváshiányból fakadó problémám :) A szomszéd alatt BC-t érted?

Marcsu 2009.06.01. 08:50:22

Ezek a problémák ismerősen hangzanak... megértelek.
Igen, BC :)

Ungarsk 2010.04.17. 03:27:37

Szia!

Ezer éve nem frissül a blog, remélem nem történt semmi baj, csak alkotói válság van:)

Üdv: lyoni magyar

Step 2010.06.03. 02:19:37

Iroi valsagban van, en is remelem hogy folytatodik...
Probalok ra hatni de nem olyan konnyu... :(
Kellene egy kis lelkesites!

Jimmy Leafs 2010.06.29. 20:56:48

Mikor rátaláltam, nagy örömmel olvastam végig a blog írásait. Kár hogy aztán ennyiben maradt...

Schwebis 2011.03.02. 11:34:25

Szívesen "hegyeznék" én is ,cs előbb ki kellene jutnom Kanadába...
süti beállítások módosítása