Elnézést kérek a hosszúra nyúlt hírzárlatért, az utóbbi időben kissé behavazódtam. A munkakeresés és a háttérdokumentáció gyártás kábé annyit kivesz belőlem, mintha nekifogtam volna a Kőszívű ember fiai kanadaira fordításának (nem, nem akarok beszélni róla). Ráadásul hétvégén megint kint voltunk a hegyekben és öt órányi hótaposás és hóangyalgyártás után még a szemöldökömet is nehezemre esett felemelni. Pluszbónusz bedarált a Karácsony, hirtelen leesett, nem tettem még semmit az ügy érdekében. Nemmellesleg vasárnap mág 15 centiméter hó is leesett néhány óra leforgása alatt, pedig mi Johnnyval éppen angyalok voltunk.

Félek, lassan újra kell paramétereznünk a hétvégi programjainkat. Nagyon úgy fest a Rockies jelentős része túrabakanccsal már járhatatlan. Egyéb más hójáróval - sífutóléc, hótalp, síalpin - is csak az vágjon neki, akinek minimum érettségije van nyomkeresésből. Kanadában ugyanis nem divat jelzésekkel teleszórni a túristautakat. Értem én, persze, vicces lenne az országos kéktúra bevezetése, de azért könyörgöm, valami megkülönböztető jelzést igazán rápingálhatnának néhány fatörzsre. Lehet, félnek, a macik is odatalálnának?

Nekivágtunk szombaton a Fortressnek. Megint. Sok hó volt. Megint. Visszafordultunk. Megint. A csúcs és a lábánál található Chester Lake környék egyik legnépszerűbb túracélpontja. Nem túl hosszú, nem túl nehéz, viszont gyönyörű és külön hótalpazó illetve sífutó útvonalak is vannak. Valahol a méteres hó alatt...A tóig ismét eljutottunk, onnan viszont csak egy sífutólécnyom vezetett. Jobbhíján azt követtük, főleg, mert a hó alatt nehéz volt kivenni, hol is végződik a tó. Hamar kiderült, az előttünk haladó se gondolta ezt annyira komolyan, mert néhány méterrel később a nyom vett egy 180 fokos fordulatot. Egy-két, a combig érő szűzhóban megtett lépés után mi is.

Végül úgy döntöttünk, bóklászunk inkább a környéken, amig meg nem unjuk. Igazi mikulás napi túra lett belőle, olyanok voltunk, mint a gyerekek. Gyártottuk hóangyalt, estünk, keltünk a porhóban, gurultunk lefelé, mint egy kisebb lavina. Mikor már minden második lépésnél szinte magamat rúgtam nyakon, visszafordultunk. Hazafelé beültünk Canmore-ban (tipikus hegyi falu a hegyek lábánál) egy kis kávézóba, mert az én Télapóm oda jött. Éééééés, igen, tudnak ezek hangulatot, tejhabos, nem vízízű kávét bögrében és egyedi hangulatot varázsolni.

Vasárnap Step úgy döntött, neki még maradtak rejtett tartalékai és nekivág Loiusval ismét a Rockiesnak. Én úgy döntöttem, nekivágok Johnnyval a plazaknak. Változatlanul nem tudom eldönteni, melyik igényel nagyobb állóképességet. Kicsit ráérősre vettük az indulást. Sikerült pont a szakadó hóban nekivágnunk. Meg kéne már tanulnunk, mi egy domb dombján lakunk. Már a parkolóból se ment simán a kikászálódás. Majd derültünk egy sort az előttünk bénázó és csúszkáló 4x4-es terepjárón(!). Az arcunkra fagyott a mosoly, mikor mi is nyomtunk egy piruettet. Ha nincs ott a járdaszegély, a lejtő aljában parkoló Honda állít meg. Az út szélén álló rendőrök mimikájából ítélve megvolt a fünf koma najn. Letettük gyorsan az autót és hazabaktattunk. Hálat adva a magasságosnak, hogy a közelben egymásba cuppant öt kocsi közül egyik se mi voltunk. 

A város állítólag megbénult. Több, mint kétszáz baleset történt, a buszok keresztbefordultak, még a hatalmas four wheelek és truckok is úgy csúszkáltak, mint a kacsák a jégen. Step is elakadt hazafelé menet, szerencsére Borisékhoz közel, akik néhány percen belül ott is teremtek, mint a sárgaangyal. Sörrel felszerelkezve, mert hát az ijedtségre inni kell. Más kérdés, addigra már nem volt vészhelyzet.

Ez még csak a tél első, bátortalan próbálkozása volt, most is röpködnek a -5 fokok. Meleg van, no. Vannak homályos emlékeim a magyarországi nagy telekről, de úgy érzem, újra kell definiálnom a hideg, hóesés és jég szavakat. Azzal nyugtatnak, majd hozzászokok és az itteni mínusz harmincat nem érzed mínusz harmincnak. Csak mínusz húsznak...