NapiCalgary

 Miért éppen Calgary? Szegezik nekem a kérdést szinte nap, mint nap itteniek, otthoniak vegyesen. Ezért! és (képzeletben) a Sziklás-hegység felé mutatok. A mi hegylázunk ugyan nem itt, Kanadában kezdődött, de érzem, ha kijövetelem előtt a Gellért-hegy jelentette volna a legnagyobb megmászott csúcsot az életemben, mostanra akkor is lelkes túrázó lennék. A címkéimet elnézve néha el is mélázok, lehet, outdoor blogot kellett volna indítani!?
Az alábbi történet mesélőjét és egyben főhősét, Ferit és családját is a hegyeknek köszönhetjük. Step Calgaryban való landolása utáni első dolga ugyanis egy, lehetőleg magyar hegymászótárs felkutatása volt. (A Jacsó családot az itt állomásozó magyar különítménynek egyébként szerintem nem kell bemutatnom, ha nem esne le, Andi egyenlő Donna a fórumról.) Feri számomra az igazi megszállott sportoló megtestesítője. Ha egyszer kitűz egy célt, se hó, se jég, se magasság, se mélység, se távolság, se sötétség nem tántorítja el. Ő és a Rockies ismeretsége még a másik oldalon, Coloradoban kezdődött, de már ott is hamar híres lett kitartásáról, szívósságáról, néha a kelleténél kockázatosabb kalandjairól. 
Miközben ezt a 2006-os túrabeszámolót olvastam, két dolog kattogott az agyamban. Egyrészt szétizgultam magam, lejutnak-e a fiúk élve, megfagyás, szakadékba zuhanás, kimerültség, helikopter és mentőkülönítmény nélkül. Másrészt újra megállapítottam, a heggyel/hegyen nem szabad játszani. Alapos előkészítés, felszerelés, józan ész és egészséges félelemérzet - értsd nem hősködök, ha kell, visszafordulok - nélkül veszélyes nekiindulni, bérmennyire is könnyűnek látszanak a falak a képeken. Többek között ezek miatt osztom meg veled Feri, Dow és a Mount Brock kalandját.

A Mt. Brock mészkőfala

Még egy éve sem laktunk Kanadában, és új jövevényként igyekeztem mászótársakat keríteni a nyári sziklamászó szezonra. Ez sosem egyszerű, mert aki egy bizonyos szintre eljut, annak általában már vannak megszokott mászótársai, másrészt nem is egyszerű egy újonnan megismert emberre rábízni életedet a kötél másik végén. Jó darabig nem is sikerült senkit találnom, de egyik próbálkozásom meghozta gyümölcsét.

A weben találtam egy elég tapasztalt mászó srácot, Dow Williamst, aki partnerek reményében közölte e-mail címét is. Egy idő múlva válaszolt e-mailemre,  merre járt mostanában és később mindenképp szeretne majd velem mászni, mert „nem lehet elég partnere”. Hamarosan kiderült, hogy nem sokkal 40. születésnapja előtt nyugdíjba vonult milliomos a srác, és azóta csak a mászásnak és futásnak él. Amikor az első e-mailt kaptam tőle, éppen a festői sziklatornyairól híres Utahban mászott, és következő állomása a Boston Marathon volt.

Egy hónappal később, 2006. május 18-án aztán váratlanul újra írt, hogy a hétvégére partnert keres a Mt. Brockhoz. Akkoriban még nagyon kevés információm, mindössze két mászókalauzom volt a kanadai hegyekről, és erről a hegyről semmi nem volt bennük. Szombatra találkozót beszéltünk meg Calgaryban, hogy legalább egy keveset beszélgessünk a mászás előtt. Nagyon megtisztelőnek éreztem, hogy relatíve szerény sziklamászói tapasztalatommal azonnal megbízott bennem. Igazából én erőltettem a találkozót is, hogy lássam, nem esetleg egy őrülttel van-e dolgom...

 "Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek." Mondta volt Heltai Jenő és valószínűleg mondta volna ma is, ha velem tart a Triangle Gallery I Spy with my Little Eyes The 22nd Exhibition of Children's Art címmel május 28-ig tartó kiállításának megnyitójára. 

Kortárs galéria lévén, a Triangle mindig is szeretett kicsit formabontó, bohém, meghökkentő kiállításokat rendezni, szerintem nem volt olyan anyag, forma, eszköz, szín amivel ne találkoztam volna falai között a megismerkedésünk óta eltelt hét hónapban. Izzadunk is sokat egy-egy show berendezésekor, mikor hárman próbáljuk kitalálni, a kedves művész úr fentről lefelé, lentről felfelé lógva esetleg kifeszítve szeretné elhelyezni a gipszbe mártott százas szögekből álló kompozícióját, miközben azon imádkozunk, a szögek nem egy esetleg elkallódott képet hivatottak a falon tartani.  

A calgaryi North Mount Pleasant és Wildflower Arts Centers 5-14 éves kis kémeinek rajzai, szobrai, installációi azonban egészen más jellemzők miatt tűnnek nekem formabontónak, frissnek és lüktetően élettelinek. Van bennük egyfajta őszinte, a mesterkéltséget és a nagyon akarást nélkülöző, egyszerre egyértelmű, számomra mégis misztikus hangulatuk. Színek, színek, színek. Az első dolog, ami mindig szíven üt, mikor egy pöttöm által rajzolt, agyagozott, ragasztott, hajtogatott, festett vagy csak úgy odarakott alkotást látok. Nem tudom, honnan hozzuk magunkkal ezt a rendkívül éles, harmonikus színkavalkádot és sajnos azt se tudom, mely ponton veszítjük el ezt a fajta látásmódot. Miért kell (kell???) tanulni éveken át a panton skálát, miért kell vágni a komplementer színeket a gimi padban ülve, ha 5 évesen zsigerből tökéletesre színezek egy kakast? Miért kell hónapokig vázát rajzolni almával meg ronggyal, ha 6 évesen póló dizájnt nyomok csípőből Klee után szabadon? Miért kell mindig az unalmas félfamentes rajzlapot, a temperát, vízfestéket meg a zsírkrétát nyomatni, ha szívószálból és alufóliából sokkal izgalmasabb és környezetbarátabb dolgokat lehet gyártani?

Igen, nem kell, sőt, muszáj nem belesimulni a párhuzamos, négyszögletes, almásdrapáriás, színkőrös rajzóravilágba. Legalábbis, addig, míg gyerekek vagyunk. Ha sz istenek szeretnek, örökre.

A kiállítás képei az én fotogallériámban vagy a Triangle Gallery of Visual Arts-ban tekinthetőek meg.

Marcus, 21, Németország. Aya, 23, Japán. Daniel, 24 és Jimmin, 26, Korea. Greg, 27, Ausztrália.  Valószínűleg már mindannyian megvették apunak a cowboykalapot, anyunak a juharszirupot, öcsinek/huginak a macis kulcstartót, a legjobb havernak pedig a Calgary Flames hoki mezt és leginkább azon törik a fejüket, hogyan fogják egy év élmény-és kacatadagját belegyömöszölni két, egyenként 23 kg-os bőröndbe.  Első látásra semmi közös nincs bennük. Pedig sanszos, hogy ugyanonnan, ugyanazon a napon repülnek haza. Kanadába való belépésük után 12 hónappal. Marcus, Aya, Daniel, Jimmin és Greg ugyanis mind tagjai az ún. working holiday programnak, melynek köszönhetően egy évig szabadon tartózkodhattak, dolgozhattak, tanulhattak, sírhattak és nevethettek Kanadában. 

A working holiday program eredeti célja az volt, hogy olyan fiataloknak biztosítson szabad munkavállalást és legális keresetet, akik hosszabb ideig szeretnének egy adott országban utazgatni, nyelvet tanulni. Kezdetben négyen Kanada, Japán, Új-Zéland és Ausztrália vettek részt a programban, mostanra 26 ország fiataljai igényelhetnek úgynevezett working holiday vízumot. Az országok között természetesen kétoldalú megállapodás van érvényben, azaz a japánokra ugyanazok a feltételek vonatkoznak Kanadában, mint a kanadaiakra Japánban.

A vízum egyben belépési, munkavállalási és tanulmányi engedély is, melyet 18. életévük betöltése után igényelhetnek az adott ország állampolgárai. Ennyit a közös jellemzőkről. A tartózkodás hossza, a felső korhatár, a vállalható állások típusa, a szükséges dokumentumok, anyagi és részvételi feltételek között ahány ország, annyi változat. Daniel például életében egyszer, 30 éves koráig élhet a vízum nyújtotta lehetőséggel, de nem dolgozhat egészségügyi és gyermekgondozással foglakozó intézményekben. A hivatalos iratokon túl Kanadába való belépésekor fel kell mutatnia 2500 kanadai dollárt vagy ennek megfelelő értékű koreai wont, angol nyelvű önéletrajzot és motivációs levelet, születési anyakönyvi kivonatot, visszaútra szóló repülőjegyet, munkavállalói vagy tanulmányi igazolást, mely bizonyítja, otthon visszavárják. Marcustól lényegesebben kisebb paksamétát és csupán 1500 dollárt kértek a kanadai határon, Greg pedig 2008 januárja óta annyiszor jön, ahányszor csak akar és akár 24 hónapot is eltölthet az országban. 

 Tollas fejdísz, indiánszögdelés, pánsípos zenészek a Nyugatinál, huhuhuhú csatakiáltás, tomahawk, Winnettou, Carl May. Romantikus, gyerekkori képek, Magyarország. Nakota Casino, Stoney Reserve, Blackfoot Trail, First Nations, adókedvezmény, kárpótlás, erőszakos asszimiláció, fizikai bántalmazás, szexuális visszaélések. Tények és valóság, Kanada. Ez utóbbi miatt egyébként még Benedek pápa is bánkódik.

Phil Fountain, a kanadai Assembly First Nations főnöke a Vatikánban

A 19. század végén, a kanadai kormány mert egy nagyot álmodni és rájött, hogyan lehetne megoldani az évszázadok óta kénylemetlen őslakos kérdést. Olvasszuk be az indiánokat, azaz PR nyleven szólva, emeljük be őket az európai-kanadai civilizáció nevű elit klubba. Ez a gyakorlatban az indián és inuit gyerekek ún. residential schoolokba való beiskolázását jelentette. Ezekre az intézményekre, valamint az ott tanító tanárokra jutott az a nemes feladat, hogy a bennszülött gyerekekből kiírtsák saját népük kultúráját és nyelvét, majd a már tisztára mosott fejekbe beletöltsék Kanada és Európa magas szintű, civilizált, keresztény kultúráját. Angolul, természetesen. Nem szépítem, a residential schoolok nem az akadémiai leckék, inkább az ingyen gyerekmunka, a fizikai, lelki és szexuális bántalmazások fellegvárai voltak. Előfordult, hogy az őslakos gyerekek akár 10 hónapig sem látták szüleiket, akik végül már csak gyermekük halálhírét kapták meg, mivel az iskolákban, a rossz higiénés és egészségügyi állapotok miatt akár 69 %-os is volt a halálozási ráta. Kanadában 1948 még 72, az intézményrendszer megszűntetésekor, 1969-ben 12 ilyen iskola működött, de az utolsót csak 1996-ban zárták be.

Őslakos diákok "civilizáció óra" közben

Ezért szomorú most a pápa is. A residential schoolok, habár a szövetségi kormány alá tartoztak, egyházi igazgatás alatt álltak. A észak-amerikai őslakosok modernizációjából mind a Katolikus-, mind az Anglikán Egyház, valamint a Canadian United Church nevű protestáns felekezet egyaránt kivette a részét. Igaz, a szerdai 20 perces audencián bocsánatkérésről szó sem volt, de az, hogy a Katolikus Egyház és Benedek pápa elismerte, több  ezer indián és inuit gyerek szenvedett az egyházak által működtetett és ideologizált iskolákban, igen jelentős gesztusnak számít a Kanada Első Nemzeteinek életében.
Az ország miniszterelnöke, Stephen Harper és kormánya már 2008 júniusában bocsánatot kért a residential schoolok intézményenek felállítása, működése illetve a korábbi kormányok asszimilációs politikája miatt. 

Bölényvadászat

A Winnetou történeteken és Gojko Mitic-en szocializálódott felemet elég sok meglepetés érte, mikor Albertában először szembesültem a Nagy Indián valósággal. Illetve helyesbítek, hiszen ha politikailag korrekt akarok lenni, a Kanadában élő indiánokat hivatalosan First Nations People-nek vagyis Első Nemzetek Embereinek illik hívnom. Angolul az Indian megkülönböztetés körülbelül annyira bántó, mint az afro-amerikaiak leniggerezése. 
Az alaptörténettel, azaz az őslakos indiánok és az Észak-Amerikába érkezett, európai telepesek közötti, több évszázados héjanásszal tisztában voltam. Megtanultuk mi is szépen az oskolában, az Újvilágba érkező hódítók hogyan írtották ki, űzték el a helyi indián törzseket, hogy földjeiken "civilizált" városokat, vasutat építsenek. Volt mese aranyról, tüzes vízről, törzsfőnökökről, indián táncról. Azért annyi már a történelem könyvekből is kiderült, hogy egyik felet se kellett sajnálni, ha a fegyverrel kellett igazságot szolgáltatni. Hogy a kolonizáció véres-verítékes évtizedeit mi követte, arról már nem szólt a tananyag, maximum volt egy-két mondat a rezervátumokról és a magasban nem szédülő leszármazottakról. Valamint suli után meg lehetett hallgatni az aluljáróban pánsípozó zenészeket.

A 21. század indiánjai valóban nem nyilaznak már le minden fehér embert, aki a területükre téved. De nem is az metrómegállókban zenélnek. Legalábbis nem Kanadában. Inkább a rezervátumaik területén található casinokat és egyéb vállalkozásokat üzemeltetik, élvezik az indián státusz nyújtotta állami segélyeket, adókedvezményeket. 1985, az Indian Act elfogadása óta ugyanis minden, Kanadában hivatalosan elismert és regisztrált indián (ún. Status Indian) egyenlő arányban részesül rezervátuma bevételeiből, mentesül a szigorú fegyvertartási szabályok, a vadászati idény betartása és egyes szövetségi-és tartományi adók befizetése alól. Továbbá kedvezményes feltételekkel működtethet szerencsejátékkal foglalkozó vállalkozást, ahol - szintén az adókedvezményeknek hála - olcsóbban árulhat szeszesitalt és alkoholt. A rezervátum területén.

Indián casinokomplexum az USA-ban
 
A "kanadaiul" Indian reserve-nek, az USA-ban Indian reservationnek nevezett, a regisztrált indiánok által lakott és irányított területek azonban továbbra is Kanada illetve Amerika tulajdonát képezik,  határvonalaikon belül a szövetségi, nem a tartományi törvények vannak érvényben. Ennek a közigazgatási szisztémának köszönhető például, hogy míg Alberta egész területén tilos a dohányzás a nyilvános helyeken és a közintézményekben, valamint azok környékén, a Calgarytól néhány kilométerre, a Stoney Reservben található Nakoda Casinoban nyugodt szívvel elszívhatjuk a békepipát, senki sem fog több száz dolláros bírságot a nyakunkba varrni. A dohányzás tiltása ugyanis tartományi, nem szövetségi ügy, aminek a gyakran semmiből kinövő indián casinokomplexumokat látogató, nikotinfüggő szerencsejátékosok nagyon, a konkurens, magasabb adót és szigorúbb szabályokat nyögő kanadaiak vendéglátósok viszont kevésbé örülnek.

A "paradicsomi" helyzethez vezető út, azonban nem feltétlenül volt mindig jószándékkal kikövezve. Az indiánok Kanada romái, zsidói, feketéi. Na, szerencsére nem egyszerre, hanem jutott nekik egy kicsit ez is, az is. A hódítók elleni harcokat követő évszazadok is a folyamatos viszálykodások jegyében teltek és elég végignézni Észak-Amerikán, hogy kitaláljuk, az indiánok húzták a rövidebbet. Aki túlélte az összecsapásokat, az a bölények kiírtása és vadászterületek elvesztése miatti éhinségbe halt bele. Aki esetleg sikeresen áttért a telepesek által meghonosított farmer gazdálkodásra, azt a fehér ember betegségei és vírusai terítették le. Még a 20. század első fele is az indián földek kisajátításának, ünnepeik, rítusai, szimbólumaik tiltásának, szavazati joguk korlátozásának jegyében telt. Azért a politikusokat ebben a kérdésben sem ejtették a fejükre, 1960-ig, csak a rendelkezett szavazati joggal, aki lemondott indián státuszáról. A First Nations státuszát, politikai és társadalmi helyzetét, jogait és Kanadához fűződő viszonyát végül az 1985-ben elfogadott Indian Act rendezte. 

Mit gondolnak az egész indián kérdésről a kanadaiak? Az indiánok egyenjogúságát mindenki elismeri és tiszeteletben tartja, sőt, meg sem kérdőjelezik. Vannak, akik jogosnak, mások túlzottnak ítélik azokat a kedvezményeket, segélyeket, melyek a regisztrált státusszal járnak. Hallottam olyan véleményt, mely szerint, a harmadik világ országaiból érkező bevándorlók kemény munkával három év alatt előteremtik azt a szociális és anyagi biztonságot, melyet az indiánok, hála az állami cukros bácsinak egy élet alatt nem képesek összehozni. Sőt! Tény, az indián népesség körében sokkal magasabbak a kriminalisztikai, drog-és alkohol használati mutatók, rossz az egészségügyi helyzet, sokan élnek szegénységben, alacsony az iskolázottság és gyakrabbak az öngyilkosságok is.

Nem lehet könnyű egyszerre egy ősi tradíciókon alapuló, zárt, de a nyugati világ normáit és szokásait néhol követő társadalom és egy rohamosan fejlődő, teljesen más értékeken alapuló, folyamatosan változó, megújuló közösség tagjának lenni egyszerre. Segíthet, ha honfitársaink több száz dollárt fizetnek kézműves termékeinkért illetve több ezret hagynak ott a rulett asztalunkon. Kárpótolhat, ha pénzzel segítenek vagy elnézést kérnek tőlünk és bánkód mindazért, amit a múltban elkövettek ellenünk. Vagy mégse?

 Mikor a Rockiesban túrázunk, kétféle táblától ver ki a víz patakokban. Az egyik arra figyelmeztet, lavinaveszélyes területen tartózkodok, igyekezzek nem itt tollászkodni. A másik arról tájékoztat, medvék lakta vidéken bóklászok, legyek óvatos. Az első veszélyzóna miatt azt hiszem, megnyugodhatok, hiába az áprilisi hó, a lavinaszezonnak lassan vége. A macik viszont mostanra már tuti kint kószálnak, bár azt elég nehéz megmondani, hányan lehetnek. Egy, immár öt éve tartó, az Alberta's Foothills Research Institute által folytatott kutatás szerint az albertai grizzli populáció továbbra is csupán néhány száz egyeddel rendelkezik és ez a szám folyamatosan csökken. 

Medvékkel való kapcsolatom ez idáig monogámnak bizonyult, tetszik érteni, enegm érdekeltek ők, de őket én nem. Természetesen én is a Vackor-Micimackó-TV maci háttérrel kezdtem pályafutásomat medvédiában. Majd ezt követte a Medve című film és még néhány évszak az erdőn, hála a Magyar Televíziónak. Illetve előfordultak állatkerti, cirkuszi találkozások, de ezek is eseménytelenül teltek. 
Aztán megérkeztem Kanadába, azon belül is Albertába, ahol a mackó amolyan nemzeti jelkép a hód és a lúd mellett. Emlékszem első túránkra, vigyorogva rázogattam a medvecsengőt és érdeklődve vizsgáltam a medveriasztó sprayt. Kempingezéskor külön medvebiztos tárolókba kellett elhelyeznünk az élelmünket, az erdőben Step pedig néha nagyokat kiáltott. Bennem azonban nem realizálódott, miért is ez a nagy óvatosság.
Egészen A vadon foglyai (The Edge) című filmig. Zanzásítva, a történet azt meséli el, hogyan menekül három, kettő, majd egy ember a medve elől Alaszka erdein keresztül. (A filmet egyébként itt, Kanadában a Sziklás-hegységben forgatták.) Látva, mire képes egy majd 300 kilogrammos, éles fogakkal és karmokkal felszerszámozott hústömeg, kicsit revizionáltam korábbi maciképemet. Azóta én is lelkesen kurjantgatok és figyelek minden neszre, ha kint vagyunk a hegyekben. A monogámiát fenntartandó.

A helyi legendák szerint a grizzlik évezredekkel ezelőtt, mint hódító királyok érkeztek északról a gleccsereket és mocsarakat átszelve a Sziklás-hegységbe. Akkor lehettek vagy több százezren, mostanra számuk egyes területeken 1-2000, máshol csak néhány száz. A grizzlivadászatot 2006-ban ideiglenesen ugyan felfüggesztették, de a populáció a 2002-es 1000-ről mostanra így is 400-ra csökkent. A moratórium pedig jövőre lejár. A macik jelenleg nem taroznak a veszélyeztetett és védett fajok közé, bár felvételük folyamatban van (in progress), annak függvényében döntenek, merre billen a mérleg mutatója. Félő, egyre lejjebb, lévén az állatok igen érzékenyek az emberi jelenlétre és Alberta Kanada egyik legrohamosabban fejlődő régiója mind gazdasági, mind népességi szinten. A Banff National Parkban lévő autópályát, mely a Rockies albertai részén halad keresztül például most szélesítik...

Kanadai szuvenír

Annak ellenére, hogy a grizzli Alberta egyik védjegye, nem mindenki aggódik az állatokért. Néhányan szóvátették, a macik védetté nyilvánítása igen káros lehet a tartomány gazdaságára és iparára, mivel ez esetben szigorúbb szabályok lépnének érvénybe az olaj, gáz, szén beruházások illetve a fakitermelés területén. Mások azzal nyugtatják a környezetvédőket, a grizzli vándorló állat, képes több száz kilométert is megtenni, lehet, hogy  a macik csak ideiglenesen tartózkodási helyet váltottak. Ezt az érvelést támasztja alá, hogy populációjuk a szomszédos Brittish Columbia (BC) államban növekszik. Persze vannak, akik örülnének, ha a grizzlik továbbra is csak nyomokban fordulnának elő Albertában, így nem veszélyeztetnék az emberek jogait és testi épségét. 
Abban viszont mindenki egyet ért, Alberta terepviszonya nem éppen grizzlibarát. Itt a medvéknek sokkal nagyobb területet kell bejárniuk, hogy élelemhez jussanak, mivel ritkább a növényzet és kevesebb a hal, mint BC-ben vagy Alaszkában. Lehet, ezt a macik is tudják?

 Mi az, ami Kanadában még a sertés influenzánál is nagyobb hírértékkel bír? Természetesen a hoki. No nem a Kanada-Magyarország VB meccs miatt öltözött a fél város pirosba, hanem a Calgary Flames és a Chicago Blackhawks közti NHL párbaj hatodik, nagy eséllyel mindent eldöntő rájátszásának köszönhető, hogy  még a tisztes családanyák is úgy néznek ki, mint akik véletlenül apu XXXL-es hokimezét öltötték magukra.
Én azonban még mindig csak távolról szemlélem a hokiőrületet, pedig esküszöm, próbálkoztam, hogy bekerüljek a fánklubba. Végigfagyoskodtam három harmadot, elmentem kocsmába meccset nézni, érdekelődő párbeszédet kezdeményezek minden Flames bolonddal, de még mindig nem ragadott magával a hév. A vasárnapi, magyar-kanadai VB meccset követően is igyekeztem értelmes csevegést folytatni hokiszerelmes barátnémmal és blogíró társammal, Paulsonnal, de már az is percekbe tellet, mire tisztáztuk, St. Louis nem város, hanem egy kanadai játékos. Érdekelt viszont, mitől is olyan nagy szenzáció a magyar csapat VB szereplése és miért beszél szuperlatívuszokban mindenki a kanadai csapat játékáról. Mivel a helyi sajtóban még egy porszemet sem kavart fel a svájci 9-0, valamint én továbbra is nehezen tudok egy hokist megkülönböztetni egy várostól, megkértem hát Paulsont, élménybeszámoljon most ő helyettem, amolyan videosarkos megközelítésben. Íme.

 Mit köszönhetünk a kanadaiaknak? 9 gólt, legalábbis ez a mai este keserű tapasztalata. Hogy miben? Jégkorongban. Mintha valaki ma Magyarországon nem tudná, hogy Svájcban hoki vébé van, és a magyar fiúk ott küzdenek a világ legjobb 16 csapata között. Pedig a ranglistán csak a 20. helyre futotta. Eddig. Reméljük. Ami vicces, hogy arányaiban több magyar várta kíváncsian a mai összecsapást, mint kanadai. Pedig ez ott olyan nemzeti sportnak számít, mint nálunk a vízilabda és a tüntetés.

Nemrég, a Magyar Televízió videotárában bóklászva ráakadtunk egy két részes dokumentumfilmre, melyet 2008. októberében az MTV fogatott, Keresztül Kanadán. Az út és amit összeköt címmel. Elindultunk, hogy a Trans-Canada autópályán keresztülszeljük ezt a multikulturális országóriást, ahol éppen indián nyár van, választási kampány és kóbormókusok. - olvasható a műsor ajánlójában. Az alapötlet szerintem találó, hiszen a Trans-Canada Highway 7821 km hosszan kígyózik végig Kanada déli részén, a három, jeges északi tartományt, Yukont, Nunavutot és North West Territorit kivéve érinti az összes kanadai provinciát, illetve azok székhelyeit.
A műsor készítői arra válallkoztak, hogy végigautózva a highwayen bemutassák, milyen sok arca van ennek az országnak, mit jelent a kanadai mozaik, hogyan is él egymás mellett a 208 népcsoport az őslakos indiánokkal és inuitokkal, valamint mit értünk kanadai multikulturalizmus alatt.Kár, hogy nagyjából ez utóbbi marad az irányvonal a dokumentumfil 50 perce alatt. Értsd indiánok és bevándorlók Kanadában a kanadai magyarok szemén keresztül. Egész végig ott motoszkált a kérdés a fejemben, hol vannak a képletben a kanadaiak? Mitől is kanadaiak az itteni indiánok és a bevándorlók? Hogyan is néz ki a kanadai Kanada, mikor éppen nem indián, eszkimó vagy éppen multikulturális? Vagy akkor itt ezek szerint mindenki úgy kanadai, hogy közben nem is?

A helyzet azért ennél egy csöppet bonyolultabb. Tapasztalatom szerint létezik ám kanadai kanadai kultúra, csak néha még maguk a kanadaiak is nehezen tudják definiálni, főleg, ha nem az USA-val szemben kell (lásd Canadian Molson Jackje). Bevándorlók és őslakosok ide vagy oda, Kanada egy ízig-vérig észak-amerikai ország, felhőkarcolókkal, hatalmas autókkal, BBQ-s hamburgerrel és mufinnal teletűzdelve, maximum néha jobban felrémlik az európai vagy éppen ázsiai hatás. Arról viszont szó sincs, hogy a kanadai kultúra egyenlő lenne a nemzetek keveredésével. Annyi tötént csupán, hogy ez az ország nem az asszimilációban, hanem a különböző kulturák egymás mellett élésben hisz, így  sikerült  az ide érkező népeknek sikerült majdnem 100 %-an megőrizni identitásukat és kulturájukat. Az észak-amerikai gyökerű kanadai kultúra mellett, ami a látottak alapján viszont úgy tűnik, mitha ez nem fért volna bele a műsor kereteibe. Vagy egyszerűen most nem volt érdekes, hiszen európában sajnos még mindig divat lenézni az amerikai életformát és tradíciókat, másrészt ebben az esetben kevesebbszer lehet a kamerába örömködni, hogy ez az ország mennyire multikulturális. Annak ellenére, hogy ez a szó a magyarban nem is létezik, mint azt a műsor során idegenvezetőnktől megtudjuk.

A Wapta Icefieldet és a jégmezőn töltött hétvégénket bemutató sorozatom harmadik, utolsó része következik. Az elsőben gyekeztem megért(et)eni,mitől is gleccser egy halom jég, miért egyedi a Sziklás-hegység ezen jégmezője, mire számíthat a vakmerő túrázó, ha gleccserre merészkedik. A második fejezet egy személyesebb hangvételű beszámoló pakolástól, túrasízéstől, menedékháztól, adrenalintól és fáradtságtól terhelt élményeimről, melyek a jégmező szélén található menedékházig tartó utonkat meséli el. A harmadik etap már teljes egészében a Waptáé, hiszen utolsó napunk célpontja az Icefield közepén emelkedő Mt. Gordon volt. Már Brittish Columbiában. 

Az éjjel váltakozva ébredek fel arra, hogy izzadok vagy pisilnem kell, majd hajnalban a változatosság kedvéért őrült hátfájás kínoz. Az egyetlen dolog, amit sikeresen átalszok, a kettővel mellettem fekvő sorstárs horkolása. Reggel Step csipog mellettem, ébresztő. A szoba fele már útrakélt, mi még pislogunk, Ryan nyöszörög a hálózsákja mélyéről "I need more sleeeeeeeep". Ő nyerte meg ugyanis közvetlen szomszédnak a horkoló rozmárt, így egész éjszaka a háló-konyha tengelyen mozgott, csöndes menedéket kutatva. Mákja van, a másik félkóma Step, akit ha nem a saját centrifugális forgolódása, akkor a falakat rengető hortyogás vert fel. Végül kiegyezünk egy 8-fél 9-es indulásban. 

A Föld napjának kapcsán sokat gondolkoztam, milyen aktualitással szolgáljak calgaryi megvilágításból. A környezetszennyezés miatti sirámot másoknak hagyom, úgy gondolom, ezen a napon inkább ünnepelni kell, azt, amink van. A városban fellelhető zöld ötletekről, programokról, lehetőségekről már korábban, a márciusi Föld órája kapcsán lelkendeztem, így ez a kártya is kijátszva. Földanyánknak köszönhetően hétvégén azonban olyan élményben volt részem, amelnyek köszönhetően újra rádöbbentem, a természet végtelen csodáihoz az ember meg sem próbálhat felérni. Maximum hálával vegyes alázattal szemlélheti, mit képes létrehozni az elemi erő egy kupac tűzből, vízből, anyagból, levegőből, élő- és élettelen képletből.
A következő napokban megpróbálkozom visszaadni mindazt a gyönyört és káprázatot, amit a Wapta Icefielden átéltem szombaton és vasárnap. Igyekszem leírni, mitől is gleccser egy halom jég, miért egyedi a Sziklás-hegység ezen jégmezője, mire számíthat a vakmerő túrázó, ha gleccserre merészkedik és milyen élményekkel és megpróbáltatásokkal szembesültünk az eltelt két nap alatt. 

Szombat 4:30 a.m - Bip-bip-bip-bip. Szokásos ciripelő hangok hajnalban, pedig ma szombat van... Tudom, régóta várt pillanatok előtt ilyet nem illik gondolni, de hagyjatok még aludni! Egész héten hajnalozok, nem, nem, ezt most nem akarom. Jöjjön a hegy Mohamedhez! Végül a realitás erősebb a vágyálmoknál, kislatyogok a konyhába, reggeli zabpehely, kávé kitapogatása a sötétben. Ébredésre utaló magatartást próbálok felvenni, de folymatosan orra esek a 35 literes túrazsákomban. Időjárásjelentek a neten, majd örömmel konstatálom, csak két réteg hardcore cuccot kell magamra erőltetnem, sőt, örülhetek, ha nem olvad patakká a hó a lécem alatt. Step jobbra-balra örömködik, ő már két hete be van sózva, hogy megyünk a Waptára túrasízni, ráadásul két napra. Én még mindig azon gondolkozom, hogyan lehetne másra átruházni a pakolás feletti felelősséget. Valaki döntse el helyettem, kell-e polár pulcsi vagy elég az Apex??? Gyököt vonok, bepakolom egy zöldséges egy napi árukészletét a zsákomba. Hátravevéskor konstatálom, elég lett volna a fél adag is. Step szerint elszontyolodott arcom van, pedig legbelül lelkes vagyok, csak elnyomja a hátizsák és a síléc súlya a vállamon.

Beerőszakolunk mindent Bohócba, lehet, mégis Ryan truckjával kellett volna megint menni. Ryan egyébként késik, Step tűkön ül, én változatlanul félálomban fekszem, bárhol, ahova letesznek - mint Ping-Pong Csabi a Kontrollban - jelenleg a kocsi hátsó ülésén. Ryan végül befut és fél órás késéssel elindulunk Lake Louise felé. Első megálló kapásból egy kávézó, Ryannek koffeinelvonási tünetei vannak. Nekem is, de én nem merek megszólalni, látom ugyanis Step fejét a visszapillantóban. Ryan kevésbé szívbajos, "Fuckin' Europians, always in a hurry!" kiszólással pontot tesz a dolog végére, majd fogja a kistermoszát és berobog kávéért. 
Innentől snitt, végre alszom, bár szakaszosan felébredek, mikor rámesik egy túrazsák vagy Ryan csatornát vált a rádión. Én legalább 10 5 percig bírom hallgatni ugyanazt az adót. Két órás autókázás után megérkezünk a Bow Lake melletti Num Ti Jah lodge parkolójába. Időjárás az évszaknak megfelelőtlenül baromi meleg, kapásból revizionálom az öltözködéssel kapcsolatos terveimet, elég lesz a pulcsi, sőt, bánom már a vastagabb aláöltözetet is. Gyors túrasí-bakancs húzás, naptejezés, lavinadetektor kapcsolás. Shit, elfelejtettem otthon gyakorolni a keresést. Reménykedem, tényleg csak ultrabiztonságból kell a pieps. Ryan még szenved egy sort a splitboardja skinjével, végül csak felragad. A skin, nem Ryan.

A Bow Lake-en menetelve

A Föld napjának kapcsán sokat gondolkoztam, milyen aktualitással szolgáljak calgaryi megvilágításból. A környezetszennyezés miatti sirámot másoknak hagyom, úgy gondolom, ezen a napon inkább ünnepelni kell, azt, amink van. A városban fellelhető zöld ötletekről, programokról, lehetőségekről már korábban, a márciusi Föld órája kapcsán lelkendeztem, így ez a kártya is kijátszva. Földanyánknak köszönhetően hétvégén azonban olyan élményben volt részem, amelnyek köszönhetően újra rádöbbentem, a természet végtelen csodáihoz az ember meg sem próbálhat felérni. Maximum hálával vegyes alázattal szemlélheti, mit képes létrehozni az elemi erő egy kupac tűzből, vízből, anyagból, levegőből, élő- és élettelen képletből.
A következő napokban megpróbálkozom visszaadni mindazt a gyönyört és káprázatot, amit a Wapta Icefielden átéltem szombaton és vasárnap. Igyekszem leírni, mitől is gleccser egy halom jég, miért egyedi a Sziklás-hegység ezen jégmezője, mire számíthat a vakmerő túrázó, ha gleccserre merészkedik és milyen élményekkel és megpróbáltatásokkal szembesültünk az eltelt két nap alatt.

A Wapta Icefield a Sziklás-hegység ún. amerikai vízválasztójának (Continental Divide) területén húzódik, a kanadai Brittish Columbia keleti (BC) és Alberta (AB) tartományokat hegységeit illetve a banffi és a yohoi nemzeti parkok egy részét beterítve. (Egyes számban csupán a Mt. Gordon hegység észak-nyugati részét értjük alatta, de ha Wapta Icefieldsről beszélünk, ide tartozik még a Waputik Icefield is.) A jégmező 80 km2-es alapterületén négy nagy gleccser található, a Bow, a Peyto (AB), a Yoho és a Vulture (BC). (Korábban a Crowfoot gleccsert is ide sorolták.) 

Bow Glacier széle útban a Bow Hut felé