A Wapta Icefieldet és a jégmezőn töltött hétvégénket bemutató sorozatom harmadik, utolsó része következik. Az elsőben gyekeztem megért(et)eni,mitől is gleccser egy halom jég, miért egyedi a Sziklás-hegység ezen jégmezője, mire számíthat a vakmerő túrázó, ha gleccserre merészkedik. A második fejezet egy személyesebb hangvételű beszámoló pakolástól, túrasízéstől, menedékháztól, adrenalintól és fáradtságtól terhelt élményeimről, melyek a jégmező szélén található menedékházig tartó utonkat meséli el. A harmadik etap már teljes egészében a Waptáé, hiszen utolsó napunk célpontja az Icefield közepén emelkedő Mt. Gordon volt. Már Brittish Columbiában. 

Az éjjel váltakozva ébredek fel arra, hogy izzadok vagy pisilnem kell, majd hajnalban a változatosság kedvéért őrült hátfájás kínoz. Az egyetlen dolog, amit sikeresen átalszok, a kettővel mellettem fekvő sorstárs horkolása. Reggel Step csipog mellettem, ébresztő. A szoba fele már útrakélt, mi még pislogunk, Ryan nyöszörög a hálózsákja mélyéről "I need more sleeeeeeeep". Ő nyerte meg ugyanis közvetlen szomszédnak a horkoló rozmárt, így egész éjszaka a háló-konyha tengelyen mozgott, csöndes menedéket kutatva. Mákja van, a másik félkóma Step, akit ha nem a saját centrifugális forgolódása, akkor a falakat rengető hortyogás vert fel. Végül kiegyezünk egy 8-fél 9-es indulásban. 

Az ablakon kinézve olyan, mintha minimum egy flakon tejben ébredtem volna. Ahogy a ház előtt szedelőzködők ruházatát vizsgálom, úgy döntök, elkell ma egy plusz réteg, maszkkal, síszemüveggel súlyosbítva. Brrr, hordja a havat a szél. Már előre fáj a szívem, nagyon úgy néz ki, az Icefieldet körülölelő hegyekből pont semmit nem fogunk látni. 

Gyors felszárszámozás, tehéncsorda fílingemre ráerőst, hogy most már össze is vagyunk kötve. Elől Ryan, középen én, hátul Step. A célpont a Mt. Gordon, aminek 3203 méteres csúcsa a Bow Huttól körülbelül 6 km-re emelkedik ki a jégmezőből. Mi szerencsére csak 810 métert emelkedünk, de így másnaposan ez is bőven elég lesz. A túra kezdete megegyezik az előző nap délutáni kis kalandunkkal. Ahogy felnézek a Wapta bejáratára, látom az előttünk libasorban menetelő hálótársaink sziluettjét a nagy fehérség mélyén. Kicsit húzom még Ryant a lila virágos beülője miatt, majd nekirugaszkodunk mi is. 

Step Ryan lelkére köti, most ne kapcsoljon kapásból ötösbe, próbáljunk meg egyenletes tempóban haladni. Igazi csapatmunka ez, tollászkodási együtthatómat igyekszem a minimumra redukálni, pedig nekem általában kell egy jó fél óra, hogy rendesen betűrjek, kitűrjek, felhajtsak, lehajtsak, meghúzzak, lazítsak mindent magamon. Most ezeket próbálom menetelés közben elvégezni, aminek az a vége, hogy Ryan állandóan hátrafelé kémlel, lemaradtam vagy lassulok vagy egyáltalán, van-e valami bajom. Köteles túrázásnál ugyanis kábé azt érezhetjük át, amit egy igásló él meg a hámban. Ha ránt a kötél, megállunk, ha még egyet ránt, elindulunk. 

Túljutunk az emelkedőn, ahonnan előző nap lecsúsztunk...akarom mondani, csúsztak a többiek, én ugye tapadtam. Teljes a fehérség körülöttem, de szerencsére a white out annyira nem sűrű, hogy ne találjuk meg az utat, csak éppen a kivételesen szép látványról maradunk le. A szél változatlanul süvít, esik a hó, csípős a levegő, bár az ütemes bal-jobbnak hála, nem fázom. Sőt. Meglepetésemre nem érzem, hogy kimerült lennék az előző napi kilométerektől vagy a staccato alvástól, igaz sokat segít, hogy kivételesen vízszintesen megyünk. Próbálom felfogni, hogy egy hatalmas jégmező kellős közepén megyek. Nehéz ezt szavakba önteni, itt tényleg csak mi és a végtelen hó birodalma vagyunk. Kezdem érteni, mi hajtja a megszállot hegymászókat. Kicsinek érzem magam, bár az én esetemben ez konstans állapot az év 365 napján. 

Step kezd aggódni, el kéne fordulnunk jobbra, mert túl fogunk menni a csúcson. Nehéz meghatározni a több száz négyzetméternyi hó közepén, merre is visz az út, főleg, hogy a szél hóval teríti be még a mi friss nyomainkat is. Rövid térképészekdás után nyomunk egy derékszögű kanyart. Innentől folytatódik a menés a semmibe, bár Step nyugtat, nem vagyunk már messze. Fáradok. Hogy nem látom a célpontot, nem tudom, hova tartunk, nem érzem, haladnánk, csak ront a helyzeten. Az egybefüggő fehéret hirtelen megszakítja valami sziklának látszó tárgy. Állítólag az a csúcs. Mondanám, hiszem, ha látom, de tartok tőle, a látás élményét ma kihúzhatom a listáról. Ryan és Step megint a térképet bújják, az egyik jobbról, a másik balról közelítene. Én leginkább sehonnan, de csöndben fényképezem inkább a semmit. Nekem a jobbra egyébként is balra van, jobb, ha én nem szólok bele a nyomkeresésbe. Megközelítjük a csúcshoz felvezető szikla alját, körülbelül 40 percnyi járásra lehetünk a céltól, de úgy döntünk, ennyi mára elég volt. Nekem hasogat a fejem, elveszetettem a lelkesedésemet már méterekkel ezelőtt, Step és Ryan kialvatlanok. Az idő is egyre rosszabb, félő, teljesen beborít a fehér, nem akarunk kockáztatni, bár innen még egyszerű visszatalálni. A csúcsról pedig pont annyit látnánk, amennyit innen. Semmit. 

Leszedjük a skineket, kioldjuk a kötelet, bár engondolkozom, milyen lene összekötve lesízni. Jön a best of rész, siklás végig lefelé a porhóban. Ha akarom, 80 négyzetkilométernyi sípályám van. Szerencsére most siklok gond nélkül, és végre kezdem is kiismerni a lécet, most először érzem, megvan, ura vagyok a helyzetnek, sőt, még arra is marad energiám, hogy élvezzem. Ryan pillanatok alatt lent van, engem is majdnem magával ránt a lelkesedés, de időben észbekapok. Step merre lehet? Ő most kevésbé van képben vagy csak simán a hó összetételét viszgálja, testközelből. Erősen lemarad és nem szeretném elveszteni a ködben. Végül megoldja, bár szeritem nem ez lesz élete legjobb teljesítménye túrasín. 

Visszaérkezünk a menedékházba, engedélyezünk magunknak egy órás pihenőt, mielőtt lesíznénk a parkolóba. Ryan nem bír magával, kimegy még a környékre csúszkálni. Én inkább rekreálódok. Átcsoportosítjuk a hátizsákokat, a kötelet megint megnyerem, Step nem bízik a súlypontjában, én azért könnyebben lekezelem már a kilengéseket. Az idő mintha kicsit barátságosabb lenne, legalább nem süvít a szél. A lefelé vezető út már ismerős, körülbelül három héttel korábban síztünk le ugyanitt. Már előre szentségelek, tudom ugyanis, hogy a sok vízszintes rész, amit felfelé díjaztam, most lefelé az ideigeimre fog menni. A kanyonig egész jó tempóban haladunk, bár azért néha elég erős karmunka kell. A zsák egyre jobban húzza a vállam, ahogy szaporodnak a kaptatók. Az emelkedő előtt meg is állok pihenni, corn nut majszolás közben felrémlik, mintha legutóbb megfogadtam volna, én erre többet nem. Miközben sível a vállamon baktatok felfelé a meredeken, már biztosn tudom, esküt tettem, ezt a részt messzire elkerülöm. De akkor még nem tudtam, milyen gyönyör terül el a Bow Huton túl. A Wapta élményadagjának befolyása alatt megbocsájtok minden keserves izzadságcseppért. 

Ryan közben megint extrémkedik. Szerinte lent gyorsabb, mint fent. Kis kalandja plusz 15 perces várakozásunkba telik. Járt utat a járatlanért, mondanám, ha maradt volna energiám a magyar nyelv szóláskincsének angolra való ültetéséhez. A Bow Lake jegét ismételten módosult tudatállapotban teszem meg. Vágyakozva pislogok a mellettem sikló kite-osra, repítsen már magával a kocsiig, de a fáradtságtól arcomra ülő réveteg mosolyt valószínűleg a túrasízés okozta élvezetnek tudja be és csak visszamosolyog. Valahogy elszenvedem magam a parkolóba. Iszonyúan bírok örülni mostanában szegény Bohócnak. Tudom, csak egy halom vas, de a hegyekből visszaérve többször jelentette már nekem a megváltót. Hamarosan befutnak a fiúk is, robogunk vissza a civilizációba.

Azzal a reménnyel indultam el a Wapta Icefieldre, hogy élménnyel megrakott táskával a vállamon térek haza. Nem szoktam túlkészülni magam egy-egy túra előtt, szeretem, ha ott, helyben élem meg, amit a táj számomra tartogat. (Egyébként is Step a családi túrastratéga.) Volt egy-két kép a fejemből arról, ahogy egy jégmező kinéz, körülbelül tudtam, mire számíthatok egy gleccsetúrán, túrasízni is voltam már párszor. A Wapta azonban egy külön halmaz, amit biztos vagyok benne, sose fogok elfelejteni. Főleg, mert számomra ő volt az első. De nem az utolsó.