Bármennyire furcsán is hangzik, a túrázás szerintem csapatsport. Kezdve azzal az aranyszabályal, hogy egyedül sose megyünk a hegyekbe. Aztán ugye nem árt, ha nem egyedül kell minden cuccot hurcibálni, az is jól jön, ha a társad ki tud segíteni, ha otthon hogytad mondjuk a kesztyűdet, rendkívül jól jöhet, ha kettőtök közül az egyik tudja, merre van észak vagy legalább meg tudja különbözteti a balt a jobb kezétől. Esetleg még sátrat is tud verni vele. Igazán üdítő továbbá, ha nem neked kell egyedül bénáznod a fényképezőgép időzítőjével, megspórolva így vagy három olyan képet, amin csak a lábad, a fejed teteje vagy épp a jobb oldalad szerepel és kifejezetten felemelő érzés tud lenni, mikor a nap végén együtt tudjátok felidézni a legvidámabb, legszebb, legérdekesebb, legrizikósabb, legfárasztóbb...szóval az összes élményeteket. Miközben persze lehet versenyezni, kinek törte fel jobban a lábát a cipő és ki bírta jobban vagy éppen kevésbé a kiképzést.

A mostani hétvégén kicsit északabbra, Lake Louise-tól 27 km-re, a Wapta Icefield közelében jártunk túrasízni Steppel. Mi már eléggé összeforrot csapat vagyunk, körülbelül három éve járjuk együtt a hegyeket. Megvannak már a saját szabályaink, de annyira azért nem vagyunk rigolyásak, hogy ne lehessen hozzánk bármikor csatlakozni. A fent leírtak ránk is igazak, az utolsó kitétel annyira, hogy most például a hétvégi túrabeszámolót együtt írtuk meg. Kicsit olyan egymás szavába vágósan. A cserfesebb vagyok én.

Mivel Dorinak sikerült már a túrasí bakancsot is beszerezni, a héten elmentünk mindkettőnk bakancsát a lábunkra formáltatni. Ezt úgy csinálják, hogy felmegítik a műanyagot a béléssel együtt, ami majd felvéve, a lábunkon hül ki, így felveszi  lábfejünk formáját. 

Ácsi-ácsi. A dolog ott kezdődött, hogy három héttel ezelőtt kikölcsönöztünk nekem a Universityn egy komplett túrasí felszerelést. Step ugyebár már egy ideje fan és szerette volna, ha én is megismerem, ezt a sportot. Lelkes voltam, leginkább kíváncsi, de bevallom szkeptikus is. Ez nem egy idegbeteg sport, felfelé sízni pedig nem tűnt számomra túl racionális dolognak. Akkor inkább gyalogolok...Végül adtam egy esélyt ennek a téli sportnak is.
Meggyőzött, mert túrasível olyan helyekre juthatok el, ahova kétlábon csak bajosan. Vagy derékig süppedek a hóban vagy pingvinezek a hótalppal, ami a sebességet tekintve ugyanaz, felszínen maradásban pedig nem garantált a siker. A túrtasí előnye továbbá, hogy a visszafelé út lényegesen gyorsabb, hiszen csak átállítod a kötést és csúszol, mint a rendes lesiklóléceddel. A különbség csupán(?) annyi, hogy nincs kitaposott, lesízett, leratrakolt, fa-és bozótmentes út. Társad a porhó, az erdő, a hegyek és no meg a síd. Magyarul, beleszerettem a dologba, noha mostanra esett le a var, a síbakancs okozta sebeimről. 

A túrasí egyik, véleményem szerint legnagyobb hátránya, hogy egy teljes menetfelszerelés a normál sícucc árának kábé háromszorosa. Ha újonnan veszed. Szerencsére Kanadában, főleg a Sziklás-hegység környékén elég jól fejlett a használt sportcucc biznisz, így hamar találtunk nekem egy rendkívűl jó állapotú használt lécet és bakancsot is, igen jó áron. (Átlagember egyébként egy életre vesz magának túrasít és minimum széfben tartja. Kivéve, ha Ausztráliába emigrál. Ez volt az én szerencsém.)
Miért és hogyan kell a bakancsot melegíteni? Hogy a tökéletesen rásimuljon a lábadra. A procedúra nem bonyolult, ahogy Step is írta, a már előre jól felmelegített bakancsban kell álldogálnod kb. 15 percet és már kész is. Persze az olyan nikkelbolháknak, mint jómagam, az a 15 perc mozdulatlanság kész kihívás. Halleluja, egy kedves ontarioi nagymama megmentett és egész jól elszórakoztatott vagy 10 percig. 

Péntek este meg a Dórinak a fókát is formára tudtuk vágni.

Mielőtt az állatvédők idegesen elkezdenék tárcsázni a WWF számát, megnyugtatok mindenkit, a modern kor sízője már nem igazi fókabőrt használ. Bár ugyanúgy hívjuk, a manapság használatos bőr szintetikus anyagokból készül. Csak emelkedőn vagy sík terepen tesszük fel, ez segít abban, hogy ne csússzon vissza a léc. Elől és hátul "kampó" rögzíti és öntapadó bevonat tartja a léceden.

Nézegettem különböző célpontokat, végül jó pár lehetséges útvonal közül kiválasztottam egy izgalmasnak ígérkezőt, miszerint a méltán híres Wapta Icefield lábánál levő Bow Hut-ot akartuk megnézni magunknak. A térképen nem tűnt vészesnek, 8 km és kb. 400-500 méteres emelkedés, ilyet mar csináltunk. Nem túl korai indulással már 10:20 körül a lábunkon is volt a léc. Jó pár túrázóval találkoztunk útközben, az idő szépnek ígérkezett, ami meglepett minket, mert Calgaryban esett a hó és egészen Lake Louis-ig még a napot sem láttuk. 

Az orrom még most is le van kicsit égve. Jól megfogott a nap, hajlamos vagyok megfeledkezni róla, azért már március van, erős a nap ereje. Fel kéne venni a default túralistára a naptejet is. De könyörgöm, kinek jut eszébe az UV védelem a reggeli szakadó hóesésben?

Hamar a tó végénél voltunk, itt jött egy kisebb domb, fákkal és nagyon keskeny utakkal tarkítva, ami meg a nap végén fontos lesz - számomra. Ezen hamar átjutottunk, de kiderült, van olyan emelkedő, ahol a fókabőr már nem fog. Dóri bukott is egy jó nagyot.

Hát igen, én még ismerkedek a műfajjal, nem mindig érzem, mennyire bízhatok a lécemben. Ha nagyon lesíelt vagy -taposott, jeges, meredek emelkedőn mész, még a fókabőr sem segít. Gyönyörű koreográfiát lehet ilyenkor előadni, mivel a kötésed sarka ugyebár nem fix, tehát hiába emeled a lábad, a léced csak le-fel lifeg. Körülbelül ugyanazt érezheti egy összegabalyodott lábú, hátán fekvő botsáska, mint amit én átéltem ott a lejtőn, miközben kétségbeesetten próbáltam kétlábra állni.

Azután az út feléhez értünk körülbelül. Itt balra fordulva a folyómedrében kellett haladnunk, egy kanyonban.

Ez az az élmény, amiért megéri felcsatolni a túrasít. A kanyon csodálatos volt, meredek sziklafalak, méteres hófal, hol jobbról, hol balról itt-ott előbukkanó patakcsörgedezés.

Nagyon szép volt, de nagyon lassan emelkedett, gondoltam visszafele ez nem lesz jó, mert nem tudunk lesíelni, ráadásul az út felénél meg csak 75 métert emelkedtünk. Hmmm. A kanyon végén egy kisebb erdős rész következett, majd előtérbe került a csodás hegy előttünk. Itt egy újabb patakon kellett átkelnünk, aminek ugyancsak fontos szerepe lesz később - számomra :). Innen mar látszódott a ház, ahova menni szerettünk volna. Már láttunk, hogy jót fogunk síelni, más nem a kanyon tetejéig.

Ha jól emlékszem, számomra ez volt a holtpont. Valójában ott helyben derült ki számunkra, a túra nagy része sík terepen megy, ami első hallásra nem tűnik annyira rossz dolognak. Igenám, de a túrasí valóban nem tézsévé. Mikor már vagy 2 órája meneteltem, kb. 5-8 kilónyi cuccal a lábamon és tudtam, sí nélkül, gyalog kétszer ilyen gyors és fele ennyire fáradt lennék, nehéz volt meghallani a patakcsobogást vagy belefeledkezni hófödte hegyek látványába. Főleg, mikor realizáltam, visszafelé nem lesz ám itt nagy bódimillerkedés, örülhetünk, ha az út 1/4-én sízhetünk, a többin fókabőr vissza és kezdődik a kutyagolás előlről. 

Innen kb. fél óra alatt 300 métert emelkedtünk és a háznál voltunk. Csodás időnk volt, bementünk a házikóba kicsit pihenni és enni pár falatot. Annyira elfáradtam mar eddigre hogy a combom már kezdett égni. Nem volt okunk a panaszra, mert ezt az utat a szakkönyvek 3-6 órának írják, mi pedig 3 óra 22 perc alatt tettük meg, ami elsőre jó teljesítmény.

A hegyeknek van egy olyan rossz szokásuk, hogy a csúcs előtt kezdenek el elég meredeken emelkedni. Mint mindig, most is megküzdöttünk rendesen a csúcsra jutásért, de legalább végig látszott a célpont. Annál idegtépőbb nincs, mikor még a csúcsot se látod. 

A Bow Hut tipikus menedékház és igen népszerű túracélpont, mivel egész évben nyitva van, könnyen megközelíthető lécen vagy gyalog és innen még vagy 20-30 csúcsot be lehet járni. Elég sok olyan túrázóval találkoztunk, akik a környék csúcsaira igyekeztek, sőt, akadt olyan páros is, akik kint, a hóban-fagyban készültek a következő éjjel sátorozni. 

Na, akkor irány lefele. Mondtam Dórinak, én előre megyek, mert nekem a porhó még idegen terep. Persze kb. 30 méter után estem egy hatalmasat, mert a léc nem akart fordulni a mély hóban.

Mindig a léc a hibás...

Felálltam gyorsan, irány tovább. Már tudtam, picit másképp viselkedik a léc porhóban, próbáltam így síelni. Sikerült is két forduló, de olyan lehettem kívülről, mint aki életében akkor síelt először. Majd megint estem egy jó nagyot, lábaim a levegőbe. Megint tanultam valamit. Leérkeztem Dórihoz ezután könnyen, mert csak egyenesen kellett menni a hegy oldalában, ezt nem tudtam elrontani. Dóri elindult lefelé es egy kisebb dombnál bukott egy hatalmasat, mert nem látta, hogy az csak egy kis domb és a bal léce, kb. 30 méterre tőle állt meg... Mókás volt nézni, hogy egy profi is borul.

Mókás volt átéllni is. Tulajdonképpen az történt, hogy annyira elragadott a porhóban siklás varázsa, hogy elfelejettem, nem kijelölt pályán megyek, tehát nem ártana jobban odafigyleni, mi van előttem. Pluszbónusz, van egy igen érdekes fénytartomány, nevezzük szürkületinek, amiben szinte semmit sem látok...mármint a havas tájból. Próbáltam már többféle lencséjű szemüveget, egyik se működik. Ha felhős az idő, egyszerűen nem látom, hol vannak a törésvonalak a hóban, nem tudom megkülönböztetni a lejtőt és az emelkedőt. Egy nagy szürke folt az egész számomra. Az még megvan, hogy felmentem a dombra, az már nincs, hogy lejöttem. Lévén nem is jöttem, huppantam. Nem számítottam rá, ennyire szimmetrikus a dolog. Börleszkfilmbe illő esést sikerült produkálni, repültem egy métert, majd arccal lefelé landoltam a porhóba. A lécem leoldott, úgy, ahogy azt nem kell. mMvel a kötés nem csatolt ki rendesen, a fék nem kapcsolt be, így a hóban fekve néztem, ahogy a lécem szépen egyre messzebb és messzebb csúszik tőlem. Szerecsére úgy harminc méter múlva megállt. Még jó, hogy anno megtanultam egy lábon sízni.

Innen egész jól ment a siklás a hegy oldalában. Aztán jött az első kis patakmeder, amit korábban már írtam. Szembe jött egy hölgy hótalppal, mondtam neki jöjjön, mert nekem időbe tellik átjutni. Átért. Én jöttem. Nagy sóhaj. Indulás. Ez a meder kb. két méter mély és 3 méter széles, el lehet képzelni az átjutást rajta sível. Már majdnem a tetején voltam, mikor egy hatalmasat borultam és hátra bukfenceztem. A lécek a lábamon, igazán üdítő látvány lehettem. A csaj kérdezte is, jól vagyok-e. Mondtam neki igen. Jót nevettünk, indultam tovább. Egy nagyon éles kanyarral tarkított rész következett, inkább levettem a sílécemet és legyalogoltam az izgalmas rész aljáig, amit Dóri simán bevett. Itt egy hóhíd mellett jobbra fordultam...volna, ha kicsit, ami nekem persze nem esek megint egy akkorát, hogy négykézláb tudjak csak visszakúszni az útra. Számolod? Eddig négy esésnél járok :). Nem vagyok egy igazi Rudi Weissmüller :).
Mentünk tovább, jött az erdős szakasz. Eleinte jól ment, mert kevés fa volt, bár azért a mély hó okozott izgalmakat. Szerencsére nem estem, de elég nehéz volt a friss hóban fordulni. A következő hasonló terepen már egész jól fordultam. "Talán kezdem megtanulni használni az új lécemet?"- gondoltam magamban. Majd elértük a keskeny erdős szakaszt. Egész jól ment eleinte, de valahogy nem tudtam lassan menni. Jött egy nagy és éles kanyar, itt inkább nekimentem a fának és elvetődtem, más lehetőség nem volt számomra.

Én Stepp piruettjeiből (sajnos) csak a hanghatásokat élvezhettem, de az is elég szórakoztató volt. Nem mentünk veszélyes terepen, szakadék szélén vagy nagyon sziklás szakaszon, tudtam, ha borul, nem esik nagyot és biztonságban van. A keskeny, erdei utakon való manőverezéshez tényleg nem árt, ha már tapasztaltabb síző vagy. Én is kezdőket megszégyenítő méretű hóekékkel jöttem egy-egy szakaszon, hogy be tudjak venni egy-egy kanyart. Step állítólag még hóekében is gyorsul. Valószínűleg a léce a hibás...

Az erdőből kiérve fel kellett tenni a fókát megint, mert már csak a befagyott, sík tavon való átkelés volt hátra a parkolóig.  

Azt hiszem, ez volt a túra legembertpróbálóbb része. Nekem még a fókabőrök le-és felragasztása is kihívás volt, konkrétan mindenhez odaragadt, amihez nem kellett volna. Húzta a lábamat a léc, törte a bokámat a bakancs, fájt a vállam, ha feltettem a szemüvegem, minden szürke volt, ha levettem, vakított a fehérség és a szemembe esett a szállíngózó hó. Nem tudtam eldönteni, éhes vagy szomjas vagyok-e inkább. És előttem volt körülbelül másfél kilométer...síkon. Rólam onnan lehet tudni, nagyon túl akarok lenni az egészen, ha csak megyek, mint egy robot, nem látok, nem hallok, nem nézek se jobba, se balra, csak előre, és egy pillanatra se vagyok hajlandó megállni. Ilyenkor már csak a célpont lebeg a szemem előtt és túl akarok lenni az egészen. Szerencsémre ilyen ritkán fordul elő, inkább a monoton, sík, hosszú "befutók" szoktak belőlem hasonló lelkiállapotot kiváltani. Azt viszont nem kívánom senkinek, hogy ilyenkor kommunikálni próbáljon velem. 

5 óra 22 perc. Ennyi kellett a kis kalandunkhoz, néha unalmas volt, mivel lefelé nem tudtunk végig rendesen síelni, de megérte. Pár óriási tanulsága volt az egésznek számomra. Síelni azzal a léccel kell megtanulnom,  amelyikkel túrasíelni fogok. Másodszor, ha kijelölt pályán tudsz síelni, esetleg már feketén is lejössz, az még nem jelent semmit, mert a porhóban a léced teljesen másképp viselkedik. Az is világos lett a számomra, hogy nem extrém pályán kell megtanulnom síelni, hanem először meg kell tanulnom a lécemet nagyon jól kezelni. Mert ha bejutsz egy igazi erdőbe, akkor nincs mese.

Gyönyörű és valóban fárasztó szombatunk volt. Én egy dolgot fogadtam meg, miután lecsatoltam. A síkon való gyaloglást meghagyom a túrabakancsomnak. A túrasíből pedig ezentúl igyekszem az odafelé túra, visszafelé sí párosítást választani.