Scramble. Első szavam, amit calgaryiul megtanultam. Nagyjából annyit tesz, félig túra, félig hegymászás. De szavakkal lefordíthatatlan. Akkor érted csak meg igazán, ha űzöd. Ha pedig pusztán egy-két órányi autóútnyira élsz egy 4800 kilométer hosszan elterülő hegységtől, szinte kizárt, hogy ne kapjon el a hegyiláz. Főleg, ha már korábban is inkább sátoroztál a Juliska-Alpokban, mintsem a hasadat süttesd a homokban. 

144 nap. Ennyi ideje élek Calgaryban. Megérkezésem óta eltelt hetek közül talán kettő olyat tudok megnevezni, melyek a Rockies nélkül teltek. Az egyik hétvégén akkora hó esett, hogy örültünk, ha a sarki boltig eljutottunk kenyérért, karácsony után pedig olyan magas volt a lavinaveszély, hogy még a hardcore hegymászók is otthon maradtak. 
Nem vagyok hegymászó és jelenleg úgy érzem, nem leszek. Legfeljebb annyi történhet, hogy következő életemben zergeként jövök vissza a Földre. Viszont igyekszem egyre tovább és tovább feszíteni a saját korlátaimat és egyre ügyesebben mozogni a hegyen. Sőt, állítólag fejlődöm, tapasztalok, okosodom.  Végül is valamire mindenki jó. Legfeljebb elrettentő példának...

Bízz magadban!

Szerintem az egyik legfontosabb dolog, ha nekivágsz a hegyeknek. Elsőre banálisnak hangzik, de mikor az egyik lábad a nyakad magasságában, míg a másikkal kalimpálsz lefelé, hogy elérj egy biztonságos(nak tűnő) lépést, sokat számít, mennyire vagy tisztában a saját képességeiddel. Nekem máig ez a legnehezebb feladat és azt hiszem, leginkább ezen múlik, képes leszek-e nehezebb csúcsokra feljutni. Honnan tudom, végül csak elérem a jobb lábammal a sziklát? Onnan, hogy már vagy húzszor elértem, ergo huszonegyedszerre is képesnek kéne lennem rá. Másrészt megtanultam figyelni a testem jelzéseire, köszönhetően az évek óta űzött jógának. Persze, senki sem született Messnernek, de majd mindenki előtt ott a lehetőség, hogy egy kicsit azzá váljon. Nem gond, ha elsőre (másodikra, huszadikra) lehetetlennek elérhetetlennek tűnnek csúcsok, de sose lesznek közelebb, ha már eleve úgy futsz neki a kezdőlépésnek, hogy úgyse fog sikerülni.

Fontos még, hogy figyelj a megérzéseidre és bízz a döntéseidben. Kanadában például nincsenek kijelölve a scramble utak és a beszállók. Keresve sem találsz kedves kék kereszteket, sárga háromszögeket vagy piros köröket a fákon vagy a sziklákon. (Létezik egy útvonal, a Trans Canada Trail, amit nevezhetnénk a magyarországi országos kék túra kanadai változatának, de azt csak tényleg igazi Messnereknek ajánlanám, egy évi hideg élelemmel felkészülve.) Fontos tehát, hogy előre megtervezd az útvonalad és igyekezz nem letérni a kitaposott(?) ösvényről. Ha pedig úgy érzed, nem vagy biztonságban vagy veszélyes részen mész, fordulj vissza nyugodtan. A túl sokat kockáztató és veszélyes helyeken bóklászó "hősöket" még a hegymászók is megvetik.

Bízz az elemekben!

Sok-sok tapasztalat és gyakorlás után egyre jobban meg lehet ismerni, hogyan viselkedik a természet. A hegyekben töltött évek során én is megtanultam, mi számít biztonságos lépésnek, hogyan kapaszkodjak felfelé, hova tegyem a lábam lefelé, milyen különbözik ugyanaz a terep télen és nyáron. Korábban kivert a víz, ha kőtörmeléken lefelé kellett jönni, nem akartam elhinni Stepnek - aki valóban egy zerge - hogy nyugodtan hagyjam, had görögjön a lábam alatt a kavics, mert egyszer csak megtart. Most már az egyik kedvenc terepem, néha már képes vagyok egy-egy szakaszon lefelé futni is. A hóval nagyobb barátságban vagyok, hála a gyerekkori sízéseknek. Sőt, a Fairview túra alatt megtanultam Steptől, hogyan kell havas lejtőről fenéken csúszva lejönni, jégcsákány és lábfék segítségével. Bár nincs annál veszélyesebb, mint a hótakaró alatt megbúvó sziklák és gyökerek. A lavinánás hóról és lejtőkről már ne is beszéljünk. 

Heart Mountain télen-nyáron

Bízz a felszerelésedben!

A 21. század túrázója vagyok, csurig tele a szekrény a jobbnál-jobb goretex, vibrant, windproof, waterproof, apex és pehely technikai ruhákkal, felszerelésekkel. Persze, mehetnék nomádként egy szál pulcsiban, nadrágban és utcai cipőben csúcsot hódítani, de minek kockáztassam, hogy bőrig ázok, a hátamra fagy a veríték vagy az arcomra fagy a mosoly. Én megfogadtam Dan hadnagy parancsát, a zoknid mindig legyen száraz.
Nem vagyok teljesen up to date az teljes hegyi eszköz arzenálból, de az a következő dolgok szerintem egy kisebb hupli meghódításához is elengedhetetlenek. Légáteresztő aláöltözet, puha túrazokni (ne legyen varrás rajta), polár vagy windstopperes pulcsi, vízálló vagy vízlepergető nadrág, kamásli (lehetőleg alulról felfelé cipzáros vagy tépőzáras), vibram talpas, goretex túrabakancs, szél-és vízálló sapka és kesztyű, maszk, túrabot (legújabb szerelem), napszemüveg (én a cserélhető lencsésre esküszöm, a sárga még a borúra is derűt hoz), térkép. Télen jégcsákány, hágóvas (ez nekem még új és érdekes, újra tanulok vele járni), hótalp. Kényelmes túrazsák, kötél, fényképezőgép, kajapia. Tutikihagytamvalamit!? Van, amiből én egy ideje kettőt is viszek, pl zokni, kesztyű, sapka, mert jártam már úgy, hogy jól jött a száraz, meleg pótdarab a visszafelé úton.
Ha valami új eszközzel találkozok, feltétlen kipróbálom otthon, "laboratóriumi körülmények között", hogyan működik. Nem szeretnék ugyanis egy lában egyensúlyozva az 50 km/h-ás széllökések és az arcomba vágó hófelhő közepette bootolni azon, hogyan is működik a kapocs és egyébként is, melyik a jobb és melyik a bal lábamra való izé...

Bízz a társadban!

Elméleti alapszabály, egyedül nem megyünk a hegyre. Én speciel nem is szeretek. Bár sokan magányos, zord farkasoknak képzelik a hegyi embereket, valójában a túrázás és a scramble is "csapatsport". Esetleg nehezebb olyan társat találni, aki veled egy szinten van és ugyanakkor ér rá, mint te. Viszont ha van egy fix túratársad, az istenes. Nekem nagyon sok biztonságérzetet ad, hogy egy profival együtt túrázok, akiben 100%-ig meg tudok bízni, mivel tudom, hogy előre megtervezi az útvonalat, elolvassa, mások, akik korábban már jártak a kiszemelt helyen mi mondanak, elméleti és gyakorlati téren is képzett, van egy csomó kütyüje meg vasa, amiket időben összekészít és előre bepakol. Plusz, feleslegesen nem kockáztat és elővigyázatos. Nem akar mindenáron felrohanni a csúcsra, hanem szeret hegyek között, a természetben lenni. Viszont nem hagyja azt sem, hogy én feleslegesen bepánikoljak vagy eluralkodjon rajtam a túlzott biztonságmániám és a tériszonyom. Ha túlságosan sokat mormolom az úgyse tudom megcsinálni, nekem ez túl nehéz mantrát, még időben leállít. Ha meg tényleg szakad a cérna, viszont nincs més hátra, mint előre, rendelkezik annyi tapasztalattal és izomerővel, hogy átsegít a nehezén. Jó, nem visz át a hátán a kanyon felett (csak azért nem, mert én nem engedném, ugye), de ha szorosan mögöttem/előttem jön és mondja, merre keressek lépést,fogást, vagy össze vagyunk kötve, az én pánikszintem több tizedest tud esni. Bár hegyen nem ajánlott, hogy férj-feleség, szülő-gyerek ugyanazon a kötélen legyen biztosítva. Miért? Ezért.

Élvezd!

Én nem az a fajta túrázó vagyok, aki azért megy ki a hegyekbe, hogy egy újabb pipa kerüljön a meghódított csúcsok neve mellé. Egyszerűen élvezem és addig csinálom, amíg élvezem. Bevallom, vannak ugyan pillanatok, főleg holtpont közelében, mikor a hátam közepére kívánom a combig érő havat, az tikkasztó napsugarat, a meredek sziklafalat vagy a szúrós aljnövényzetet és elgondolkozom, miért is nem mentem inkább a uszoda komfortos négy fala közé. Aztán, mihelyst felérek a csúcsra és körülnézek, rájövök, nem
véletlen indultam el megint. 

Az a néhány perces eufória, ami ott fent ér, kárpótol az összes tüskéért, kapaszkodóért, botladozásért. Azt ott fent igenis ki kell élvezni. Főleg, mert igazából még csak félúton vagy, le is kell ám jönni. Meg hazamenni, kipakolni, lenyújtani, lefürdeni. Leroskadni és megnézni a képeket, hogy újra átéld és gyönyörködhess. Majd elővenni a hegyibibliát és azon gondolkozni, legközelebb hova is mész. Mert ugyebár, csak elindulni nehéz.