Mi az, ami Kanadában még a sertés influenzánál is nagyobb hírértékkel bír? Természetesen a hoki. No nem a Kanada-Magyarország VB meccs miatt öltözött a fél város pirosba, hanem a Calgary Flames és a Chicago Blackhawks közti NHL párbaj hatodik, nagy eséllyel mindent eldöntő rájátszásának köszönhető, hogy  még a tisztes családanyák is úgy néznek ki, mint akik véletlenül apu XXXL-es hokimezét öltötték magukra.
Én azonban még mindig csak távolról szemlélem a hokiőrületet, pedig esküszöm, próbálkoztam, hogy bekerüljek a fánklubba. Végigfagyoskodtam három harmadot, elmentem kocsmába meccset nézni, érdekelődő párbeszédet kezdeményezek minden Flames bolonddal, de még mindig nem ragadott magával a hév. A vasárnapi, magyar-kanadai VB meccset követően is igyekeztem értelmes csevegést folytatni hokiszerelmes barátnémmal és blogíró társammal, Paulsonnal, de már az is percekbe tellet, mire tisztáztuk, St. Louis nem város, hanem egy kanadai játékos. Érdekelt viszont, mitől is olyan nagy szenzáció a magyar csapat VB szereplése és miért beszél szuperlatívuszokban mindenki a kanadai csapat játékáról. Mivel a helyi sajtóban még egy porszemet sem kavart fel a svájci 9-0, valamint én továbbra is nehezen tudok egy hokist megkülönböztetni egy várostól, megkértem hát Paulsont, élménybeszámoljon most ő helyettem, amolyan videosarkos megközelítésben. Íme.

 Mit köszönhetünk a kanadaiaknak? 9 gólt, legalábbis ez a mai este keserű tapasztalata. Hogy miben? Jégkorongban. Mintha valaki ma Magyarországon nem tudná, hogy Svájcban hoki vébé van, és a magyar fiúk ott küzdenek a világ legjobb 16 csapata között. Pedig a ranglistán csak a 20. helyre futotta. Eddig. Reméljük. Ami vicces, hogy arányaiban több magyar várta kíváncsian a mai összecsapást, mint kanadai. Pedig ez ott olyan nemzeti sportnak számít, mint nálunk a vízilabda és a tüntetés.

Mindenesetre a kanadaiak megmutatták ma, hogy miért csodálatos a magyar válogatott teljesítménye. Hiszen nem akármilyen elit közé kerültek. Ahogy a nemzetközi jégkorong szövetség oldalán is olvasható a vicceskedő, ám nem túl udvarias kérdés: „Kik vagytok, és hogy kerültetek be ide?”. De tényleg ez van, olyan mintha a Rolling Stones és a U2 között fellépne a Kispál és a Borz egy fesztiválon Londonban. Lovasiék jók, meg szeretnivalóak, csak hát valahogy mégis másképp szól az a rock and roll. Szóval nem lehet egy rossz szavunk sem, csak a realitásokkal találkoztunk ma este. Ezért még hálásak is lehetünk a kanadaiknak. És akkor lássuk csak, „a la Bryan élete”, hogy mi másért még. Adja magát Bryan Adams, és zenei vonalon még a közös büszkeségünk Alanis Morissette. Ott van a Szelíd motorosokból ismertté vált „vadhimnusz” elkövetője a Steppenwolf, szintén juharleveles gyökerekkel. Az itthon sajnos szánalmasan bugyutára sikeredett sörreklám eredetije is kanadai.

Észak-Amerika e részének szülöttje Paul Anka, kinek nevét újratanulhattuk különböző rockslágerek szvingesített verziója okán. A megnyerő hangú Feistről sem feledkeznék meg, és még folytathatnám a sort (például Neil Young, vagy a Nickelback is megérdemel legalább egy említést), de mai videóm dalszerzőjével, Leonard Cohennel berekesztem a névdobálózást. Kanadai góljai és elsöprő győzelme ezennel részemről meg vannak bocsátva. Hallelujah, legalábbis ami a videót illeti. Viszont önkényesen nem az eredeti verziót választottuk. Ennek a verziónak az elkövetője Rufus Wainwright, az ő feldolgozása került bele a Shrek című filmbe is. A dal előtt már csak annyit, hogy vereség ide vagy oda a kanadaiak talán túl messze vannak ahhoz, hogy a South Park hősökhöz hasonlóan „Blame Canada” (Hibáztass Kanadát) jelszóval fussunk neki a békés vasárnap éjjelnek. Bár lehet, hogy egy darabig most nem utazom St. Louis-ba.