Ha valaki valaha azt mondja nekem, röpke másfél óra autókázásnyira fogok lakni egy 107 pályából álló síközpontból, kinevetem. Ha valaki valaha azt mondja nekem, november 24-én -10 fokban és közel egy méteres szűz hóban siklok egész nap, kiröhögöm. Ha valaki valaha azt mondja nekem, mindez a kanadai Sziklás-hegységben lesz, egyszerűen kikacagom. Figyelem, hosszú szerelmi vallomás következik a sízésről. Pálmafás, tengerpartos, kánikulás nyaralnivágyók ne görgessenek lejjebb.

Albertaról eszedbe juthat mondjuk 1988, ezen belül pedig az albertai Téli Olimpia. Innen nem kell nagy agymunkát végezni, hogy rágyere, a sízés itt bizony tartományi sport. Maga az olimpia falu nincs messze tőlünk, de oda inkább az menjen, aki nosztalgiázni vágyik, esetleg szeretne élőben látni hatalmas sísáncot és bobpályát. Vagy neadjisten imádja az ágyúzott műhavat. A hardcore síző így november végén már inkább a canmore-i és banffi időjárásjelentést fürkészi, imádkozva az összes hóistenhez. 

Dóra és a sízés egymásratalálása egész korán kezdődött. Annyira, hogy én már nem is emlékszem az első csúszásokra. A sípályákkal való első ismerkedés valahol a szlovákia tátrában ért, apukám hátán. Ő síelt és meg nézelődtem. Mikor már tudtam járni, a szüleim vettek nekem egy apró, citromsárga műanyag lécet. Na, erről már vannak halvány emlékeim. Maci matrica volt az elején. A kezdeti néhány méterről vegyes emléktöredékek vannak meg. Egyik verzió szerint letettek, én meg csúsztam. A másik szerint üvöltöttem. Mindegy, megszerettük egymást és szüleimnek hála, évente egyszer elmentünk Donovaliba telelni. Olyan négy éves koromtól következett az OSC és Normafa hétvégék korszaka. Igen, a hatalmas svábhegyi lejtőkre jártam síedzésre, minden szombatvasárnap. Igen, jól érzed a dolog iróniáját. Utáltam. Fel kellett kelni, futkosni kellett dombra fel-dombra le bemelegítés címén, majd felcsatolni és edzeni a benzinszagú műanyagpályán. Tiltakoztam is serényen. Így lett a hóból víz, a műanyagpályából uszoda, a sícuccból fürdőruha, immár húsz évvel ezelőtt. A hószerelem azért maradt, igaz már csak évente egyszer síeltünk, a Tátrától az osztrák és olasz Alpokig.

Mikor azon deriváltam, mit és hogyan hozzak ki Kanadában, megfordult a fejemben, bepakolom az egész sícuccomat, cipőstől, botostul, lécestül. Végül csak a sínadrág, sapka, kesztyű és sál jött. Szerencsére Step néhény éve rácuppant a sízésre (ott voltam a kezdő lépéseknél. Kettőnk története is valahol ott vett új kanyart). Szerencsére van egy ilyen kincsvadász oldala is,  így öt nap megfeszített guglizás után rátalált egy amerikai oldalra. Néhány héten belül lett mindenkinek komplett sífelszerelése. Olyan, amiről álmodni se mertünk volna Magyarországon. Hogy értsd, az én félprofi versenybakancsom árából otthon bőr félcipőt veszel. Így novembertől mi is napi szinten drukkoltunk, hízzon már végre a hóréteg a Rockiesban.

A környéken összesen hat síközpont található. Calgarytól távolodva sorrendben: Nakiska, Norquay, Sunshine Village, Lake Louise, Fernie és Kimberly. A jegyárak nem vészesek, köbö szlovákia tátra szinten vannak, de vehetsz mindenféle kombinációjú bérletet. Az egyikkel sízhetsz majd mindegyik helyen, a másikkal egyes alkalmak ingyen vannak, a harmadik meg jó egész szezonra. Mikor a pályák térképét tanulmányoztuk a neten, kicsit aggódtunk. Az Alpok több kilométeres labirintusaihoz szokott szememnek első látásra elég soványnak tűnt a kínálat. A helyiek viszont bíztattak, jó lesz ez. Kisebb a tömeg, folyamatosan ratrakolnak, még az európaiak is hozzsannáznak. 

Szombatra végre esett annyi hó, hogy már egy-két pályát megnyitottak a legtöbb helyen. Bemelegítésnek Norquay-el kezdtünk. Itt ugyan csak egy felvonó, ráadásul a legalsó ment, de kezdetnek ez is tökéletes volt. Ha síztél már, tudod, milyen érzés a tavalyi hó után felcsatolni, majd egész nap döngetni hosszú kilométereken keresztül. Nem ajánlom, pláne, ha másnap ugyanez vár rád. Mi Steppel síztünk, Johnny pedig úgy döntött, belekóstol a snowboardba. Tulajdonképpen ugyanaz várt volna rá, ha a velünk tart, mivel semmilyen léc szerű nem volt még a lábán. 
Én évekkel ezelőtt, egy esti sízés alkalmával kóstoltam bele a boardba. Kaptam egy deszkát, meg egy csavarhúzót. Akkor még voltak kemény kötések is, amit ugyanúgy sícipővel kellett felcsatolni, csak rá kellett állítanod a lábméretedre. Ha jól emlékszem, több időt töltöttem, ülve, mint állva. Rég borultam annyit, mint akkor. Bár egy órán belül képes voltam kettőt kanyarodni és a felvonóból se estem ki. Az első 20 méteren...Jó móka volt, de nem fogott meg, nem szoktam hozzá, hogy esek-kelek. Azt meg ne is említsük, hogy másnap még a puha párnákon való ülés is fájt, Később kiderült, rossz irányba álltam fel. Nem hegynek háttal kell fellöknöd magad, hanem völgynek háttal térdelve szokás lábraállni. Lényegesen kevesebbszer huppansz így vissza. Másik előnye, hogy nem fenékre érkezel. Gyorsan meg is osztottam ezen tapasztalatomat Johnnyval, aki hozzám hasonlóan az ülésből fel módszert alkalmazta. Igenám, de nem oly egyszerű fenékről térdelésre fordulni egy másfél méteres izével a lábadon. Szerencsére Johnny ezt végül áthidalta, bár én nem erre gondoltam. 

A felvonónál álló sor valóban nem volt hosszú, ahogy maga a pálya sem. Arra mindenesetre tökéletes volt, hogy felébresszem a sízőizmaimat. Az ilyen széles, de nem túl meredek lejtőket azért szeretem, mert jól lehet rajtuk technikázni. Én még a párhuzamosléc-stílusban szocializálódtam. Ma már a carwing a divat, ahol pont ellenkezőleg, kicsit terpeszben és kevésbé állva kell sízni. Volt carwingedzőm próbálta kinevelni belőlem a hernyómozgást, de a szombaton látottak alapján, ez még nagyon nem sikerült. Mindegy, nekem örömmámor ez is. Sőt, még az is, ha hatalmasat bukfencezve landolok a combközépig érő hóba. Annál szebb nincs, mikor a léceidtől 2 méterre, a füledben is hóval, a hátadon fekve röhögsz a saját bénázásodon. De erről bővebben holnap.