NapiCalgary

 Valamilyen, rajtam kívül vagy fölöttem álló erőknek köszönhetően még mindig futok. Lehetőségektől és a nap állásától függően heti kétszer, háromszor. Eleinte fél órát, majd háromnegyedet, most már akár egy teljes órát is végigkocogok. D2D-ben (door to door, copyright by angelday), általában a környéken bóklászok, háromnál több alkalommal nem futom ugyanazt az útvonalat, mindig újat keresek. Kevésbé figyelek ugyanis a lábam, a tüdőm, a térdem és az összes sirámom jelzőrendszerére, ha azon kell tanakodnom, merre is forduljak, hogy hazajussak.

Szerencsére olyan helyen lakunk, ahol kicsi az autóforgalom, sok a kis utca és kb. 10 perc alatt lent vagyok a Glenmore parkban vagy az Elbow folyó partján. Mivel még mindig messze vagyok Marion Jones koksz nélküli legrosszabjától is, meg az okosok azt mondják, aeróbban kell nyomni (nem azt jelenti, rohadjon le a lábad!), van alkalmam, hogy bámészkodjak. Igaz, sokszor kocogok olyan helyen, ahol bringaút megy, de valahogy futva sokkal több dolgot látok, mint gurulva.

Két keréken például nem akadok bele kutyákba. Hálaazégnek! Nem vagyok nagy kutyabarát, sose érintettek mélyen a kutyakölykök, a nagyoncuki kiskutyás forwardolt emailektre is csípőből nyomok shiftdelt. Még rosszabbul viselem, ha egy négylábú fél méternél jobban megközelít. Pláne parkban, pláne futva. Ilyenkor jégszoborrá merevedek és olyan arcot vágok, mint aki minimum a Jetit látja. Képes vagyok külön kerülőkre tökönbabon keresztül, csakhogy kívűl maradhassak a kutyák territóriumán. Mivel úgy tűnik, a környékbeliek kedvelik a háziállatokat, a kutyasétáltatást és a Glenmore parkot, hamar le is szoktam a frekventált időpontokban - szombat, vasárnap délelőtt - történő testedzésről. Jobb a békesség. Egyébként nincs nehéz dolgom, a calgaryi parkokban külön tábla jelzi, a park mely része pórázas vagy póráz nélküli terület. 

Ha már állat,  maradok inkább a mókusoknál. Most, hogy jobban belegondolok, gyerekkénk is inkább Chip 'N Dale, mint 101 kiskutya rajongó voltam. Azért egy Kvarg lipitől kirázna a hideg. Zárójel bezárva. Az már más történet, hogy egyik futásom alkalmával egy úttesten átszökellő mókust felém rohanó kutyának láttam, és akkor ugrottam ijedtemben, mint egy nikkelbolha. Jólvanna, evolúciós okokból kifolyólag érzékenyebb a perifériális látásom. Abból a szögből meg egy kutya.

Ja, és megérkeztek a lúdak is. Nem, Nils Holgersson nincs velük. Illetve én nem láttam. De nem is láthattam, mivel kicsi. Vicces állatok egyébként és barátságosak. Egész értelmes tekintetük van, bár nem lehetnek nagy agytrösztök, simán egymásra landolnak a vízen. Más kérdés, hogy nemrég én is simán nekifutottam egy fának, mikor belefeledkeztem egy vízreszálló lúdcsapatba. 

Találkozom azért embercsoportokkal is. Kedvenceim a joggingoló kismamaalakulatok. Írtam már korábban arról, Kanadában mennyire népszerű a futás. A sport egyik legnagyobb képviselői a babakocsis mamik. Van, hogy akár 10-12 fős csoportokba verődve kocognak, maguk előtt tolva a babakocsit. Láttam egyszer egy különítményt, amelyik az emelkedőre fel-lejtőről le feladatot kapta.  Minden tiszeteletem az övék, azon a szakaszon fölfelé én spec tolom a bringát. Lazításként egyébként együtt tornásznak a porontyokkal. Már ha el nem alszanak. A babák, nem az anyák.

Lejtőből/emelkedőből - nézőpont kérdése - egyébként van a környékünkön egypár, ugyanis egy kisebb domb tetején lakunk. Kezdek már ugyan hozzászokni, de minden egyes kaptatónál megállapítom, valahol zsigereimben alföldi jány vagyok. Nem lennék mondjuk postás a környéken. Bár jobban járnék, mint otthon, a calgaryi posta ugyanis rájött, kényelmesebb ha megfelezik a súlyt és mindkétoldalt van egy-egy táska a postás vállán. Így az itteni postások egy kicsit egyenebbek. Már ami a tartásukat illeti. Levelet még nem küldtem. 

Apropó levél. Ha van valami, ami az őrületbe kergetett az utóbbi időben, az a levélfújó masinák. Itt senki nem szenved az avargereblyézéssel. Gépestíve van ez is. Baromi hangos, baromi büdös, baromira össze-vissza fújja a levelet. Engem pedig baromira idegesít, futás közben. Még a saját gondolataimat se hallom.

A gondolataim és a hallgatás. Igen. Leginkább ezért futok. Futás (biriglizés, úszás) közben tudok a legmesszebbre szállni. Olyankor szoktam megfejteni életem nagy kérdéseit, olyankor fűzök össze gondolati lácszemeket, írok meg fejben teljes könyveket. A legihletettebb pillanatokhoz (meg a lendülethez) viszont kell a zeném. Az utóbbi idő befutói Alanis Morisette - mert néha olyan kis méregzsák, a 90-es évek Jackoja - mert olyan nagyon poposan ütemes, az északi Korpiklaani - mert zúzós (zúzmarás?) metál, Garou - mert értlemesen rockos. Mostanában a Faithless a nagyszerelem. Hihetlen transzextázis, mint minden igényes elektronikus. 
Képzelj el például erre itt alul egy hullámvasút szakaszt. Lassú emelkedők, hirtelen lejtők követik egymást, majd hosszú egyenes. Mindez  fák között, alattad az Elbow kanyarog, feletted Nils Holgersson ott repül Márton lúdon.