Csapnivaló pakoló vagyok. Mármint utazásilag. Húzom-halasztom, nyűgös vagyok már előre napokkal, képes vagyok ülni egyhelyben a még elő sem kotort táska felett azon sirámolva, jaj de rossz nekem, hogy pakolni kell. Ezt egészen addig tudom csinálni, míg annyira késő nem lesz, hogy muszáj speedy gonzalesként rákapcsolnom a célegyenesben. Hogy mindent már jó előre bepakoljak. A hisztimódzser előnye azonban, hogy egyrészt csak a legszükségesebb dolgokat viszem, mert már nincs időm egyik lábamról a másikra állni a kék rövidujjú és a piros hosszúujjú felett másrészt mivel iszonyúan idegesít a pakolás, gyorsan be is fejezem és utána rá sem nézek, nehogy rájöjjek, ami alul van, annak fölül és vicaversa kéne lennie.

Most éppen az őskáosz közepén ülök, mellettem a félig pakolt túrazsák, amellett pedig az összes olyan túracucc, amitől nem félig pakolt lesz. Igazából már minden szükséges egy kupacban, valamiért mégis azt érzem, inkább felkelek egy órával hamarabb, hogy mindent bezsákoljak. 
Pedig nem világgámegyek, csak a hegyekbe a hétvégére. Két héttel ezelőtt voltunk túrasízni a Wapta Icefieldnél, felmentünk az ottani menedékházhoz (Bow Hut), majd lesíeltünk. Akkor annyira megtetszett a kis kunyhó és a környékbeli gleccserek és csúcsok, hogy elhatároztuk, visszatérünk két napra, immár többedmagunkkal.

Az ehhez hasonló túrasís gleccsertúráknak az egyik hátránya, hogy kicsit több cuccot kell cipelni, mint egy sima, bakancsban gyaloglós verziónál. Alapfeleszerelés a beülő, a vasak, lavinalapát, -szonda és -detektor = a 35 literes zsákom fele. Ehhez jön a hálózsák, a meleg ruha, minimális tisztálkodószer, kajapia, főzőalkalmatosságok, térképek és ugye a túrasí alkatrészei. Ez utóbbi szerencsére a lábamon, nem a hátamon lesz. Hogy a hátamon mi lesz? Az még egyelőre a holnap reggel zenéje. De abban biztos vagyok, rém nagy öröm lesz bepakolva felvenni, majd élményekkel megrakottan vasárnap este lettenni.