NapiCalgary

Első kanadai csúcsom. Első kanadai tavam. Első kanadai vízesésem. Első kanadai kempingezésem. Első kanadai őzikém. Első kanadai havazásom. Első kanadai visszafordulásom. Első kanadai izomlázam. Ez lenne a hét mérlege.

Szeptember 22. Hétfő

Step úgy gondolta, kicsit romantikázunk. Nálunk ez annyit tesz, hogy felmegyünk a Heart Mountainre. A hegy lába a banffi nemzeti parkban található, Calgarytól kábé egy óra kocsival. Maga a nemzeti park (is) hatalmas, összesen 6.641 négyzetkilométer. Úgy képzeld el, hogy körös körül a Sziklás Hegység 2-3000 méteres csúcsai, a völgyekben kisebb-nagyobb, hatalmas tavak, a lejtőkön pedig itt-ott gleccserek, jégmezők. Mindez kilométereken keresztül. Állítólag 56 fajta emlősállat él itt, köztük grizzli és barnamedve is, de mi szerencsére csak mókussal találkoztunk. Azért vittünk medvesprayt, az itt alapfelszerelés. Bár nem vagyok benne biztos, hogy nem magamat fújnám-e szemben, ha rámköszönne Maci Laci az egyik fa mögül. 

Ha jól belegondolok, legutoljára komolyan egy éve másztam, még a lengyel Tátrában. Azóta a szokásos úszás, birigli, jóga triatlont űzöm, ami úgy tűnik más izomcsoportokra hat, mint a helgyre felfelé menetelés. Elárulok egy kulisszatitkot. Nálunk Steppel a túrázás a következő képpen zajlik. Ő már napokkal előtte kiolvassa az összes térképet, megnézi a koordinátákat, légnyomást mér, stb. Majd közli velem a tervet, én meghallgatom és általában rábólintok. Engem leginkább az emelkedésünk mértéke szokott izgatni. Majd mindeni összepakolja a saját (!) zsákját és nekiindulunk. Nekem általában kell minimum fél óra, hogy bemelegedjek, utána van, hogy futok felfelé. Csak irányba kell állítani, mert nem vagyok egy nyomolvasó alkat. Én az erdősebb, védett részeket, Step értelemszerűen a sziklás, kitett meredek emelkedőket szereti. Az Isten is egymásnak... (Zene a következő oldalon!)

A Heart Mountanról nagyon nem tájékozódtam, hétfőn még mindig nem nagyon tudtam megkülönböztetni egymástől a nappalt és az éjszakát. Derengett, hogy Step említett egy 900 méteres emelkedést, de valahogy elegedtem a fülem mellett. Nem kellett volna. A beszálló után rögtön elég durván kezdünk emelkedni, erdő sehol, inkább meredek sziklafal. Várom a bűvös holtpontot, tudod, mikor átlendülsz és már magától mozog kezed-lábad. Az istennek se jön, néhol úgy érzem, valaki beolmozta a lábaim. Szerencsére az út tényleg egy közepes nehézségű scrambling. (ezt a szót most tanultam, itt így hívják a hegyekben való mászkálást) Még az én tériszonyom és sziklafóbiám se jelez. Egész hamar felérünk a csúcsra, gyönyörű napsütés, csodás kilátás, őszibarack, eper, szőlő ebédre. Jelet hagyunk a csúcsnaplóban. Mivel az idő kegyes, körbe megyünk, tehát át a gerincen egy másik csúcsra, majd annak az oldalán le. Ez lényegesen enyhébb, bár az átlendülés várat magára. Utálok lefelé menni. Nem haldoklok, csak egy kicsit csalódott vagyok a saját kondicíómat illetően. Nem erre emlékeztem, no. Ereszkedés közben még egy kis hószitálást is kapunk a nyakunkba, de semmi komoly, még esőnadrág se kell. Mire felerőszakolnám magamra, eláll a szállingózás. Annak ellenére, mit összeszenvedtem, a várható szintindőn belül, 4 óra alatt tesszük meg a körtúrát. Én viszont a várhatónál jobban kipurcanok a végére. Itt megnézheted, mitől.

Elhatározom, este elmegyek úszni, hogy lelazítsam az izmaimat. De legalább nyújtok, Sikerül mindkettőt átaludnom, beállítva ezzel új egyéni egyfolytábanszundi csúcsomat. Este 8-tól másnap reggel fél 8-ig.

Szeptember 23. Kedd

Ma lettem 27 éves. Öregszem. Az izmaim is. Reggel nemhogy a holtponton, de még az áhgoyn is alig bírok átlendülni. Minden lépés olyan, mintha ezernyi tűvel döfködne valaki a combom. Legalább a vádlim nem sajog. Az idő viszont gyönyörű, irány Banff ismét, mégpedig Lake Louise. Nem kísérelem meg, hogy lírjam, nézd meg a képeket inkább itt! Erre a színkompozícióra még Kazinczy se találna szavakat. Nekem a hatalmas luxusszálló kicsit otromba a parton, érezni, ez valójában túrista, nem túraközpont. Azért megérkezéskor a csiriviri óarany-, kritály- és márványkompozícióból álló szállodai WC sokat segít rajtam.

Elindulunk a tó partján, majd fél óra vízszintes séta után felfelé, a  Teahouse-hoz. Össz-vissz 6 km, enyhe túraút...lenne, ha nem jelentene minden lépés iszonyú kínszenvedést. Így minimum 60-nak tűnik. Reménykedem, hátha ér a kutyaharapást szőrivel elmélet és kigyalogolhatom a tejsavat az izomrostjaimból... Valószínűleg én vagyok a kivétel, aki erősíti a szabály. Útközben minden lépésnél megfogadom, este nyújtok, jógázok, még fejen is állok, ha attól jobb lesz. Már csak az út végét látom magam előtt, Step szerint megyek, mint a gép. Persze, szeretnék minél hamarabb leülni. Egyre magasabbra emelkedünk, egyre hűvösebb van, egyre inkább tűnik úgy, hogy ami potyog, nem konfetti a szülinapomra, hanem hó. Szerencsére csak szállingózik, mire felérünk, már el is áll. A visszafelé út még tűszúrkálósabb, próbálok puhán érkezni. A fájdalmakért viszont kárpótol Louise. Egy kis izgalom az út végére, Step belegyógyítja a pulcsija cipzárjába a zseb bélést, nem bírjuk lehúzni. Nem lenne katasztrófahelyzet, ha nem abban a szebben lenne a fényképező. Öt perc küzdés után mi nyerünk.

Ebéd után átautókázunk a Johnston Canyonhoz. Útközben átrappol egy hatalmas szarvas előttünk. Sajnos megint nem vagyok elég gyors ahhoz, hogy lefényképezhessem. A kanyon igazából a Bow River által kivájt mélyedés, melyben egy rövidebb sétaút vezet a két vízesésig. Tekintettel a lábaimra és a késődélutánra, mi csak az alsóhoz megyünk el. Bőven befogadhatatlan ez is, menetelsz a több száz méteres sziklafalak mentén, melletted zubog a kristálykék víz, alattad millió éves kőzetek.  Sajnos nem lézetik akkora zoom a fényképezőgépen, mint amekkora panorámát a szemem képes befogni. Azért próbálkozunk, nézd meg!

Este, gondolom, elmegyek úszni, pluszbónusz lábnyújtok, különben rokkant leszek szerdára, a másnapi terv pedig szintén túra. Minden elmarad, hiába, egyszer 27 éves az ember lánya Kanadában. Mégse vághatom magam hősipózba a szülinapi meglepetésbulimon.

Szeptember 24. Szerda

Aúúú, vádli csatlakozott az izomlázprojekthez. Szólhattatok volna, hogy a 27. ezzel jár. Ma regenerálódunk, mászkálunk a városban, ilyesmi. Délután megpróbálok kicsit jógikusan nyújtani. JógaKriszta azt mondta, majd jönnek maguktól a gyakorlatok, ne aggódjak, a testem majd irányít. Csücsülök a földön és minden beugrik a gerinccsavarástól a fatartáson keresztül a bathakon arsanáig, csak az nem, ami az elsőcombizomra lenne jó. Fejethajtok a testem előtt és csinálom, ami jön. Tíz perc után tényleg kezdenek felhomályosodni a megfelelő mozdulatok. Este azért még ráúszok Johnnyval a Talismanban.

Szeptember 25. Csütörtök

Mivel egész hétre napsütést és huszonfokokat jósolnak, elindulunk kempingezni.  A terv egy éjszaka, de ha nincs nagyon hideg és úgy érezzük, esetleg maradunk szombatra is. Az úticél Waterton Lake. Szintén nemzeti park, csak kicsit messzebb, kb 320 km-re Calgarytól és egy köpésre az amerikai határtól. A tó déli csücske már Montana, ha tiszta az idő, láthatod az ottani hegyeket is a (kanadai) tópartról. Ja, igen, ez még mindig a Rockies, elég nehéz őket kikerülni.

Leverjük a sátrat, beköltözünk, majd átnézünk egy közeli Cameron Lakehez. Kicsit csalódás, mindketten jobbat vártunk. Pedig még macikat is lehetne látni a túlparton, ami szintén már Amerika. Én nem bánom, hogy ez nem jön össze, nekem bőven elég a tudat, hogy itt mászkálnak a hegyekben. Én személy szerint folyamatos kóma, alig bírom nyitva tartani a szemeimet, el is bóbiskolok a kocsiban, majd átalszom egy enyhe zuhét. Később egy kevésbé enyhét is a sátorban. A délutáni túrát elmossa az eső. Este elmegyünk egy kisebb sétára azért a tóparton, már visszafelé tartunk, mikor elkezd dörögni. Öt perc múlva esik, futunk a sátorhoz. Ciki, mert csak az alvócuccot pakoltuk be, fejlámpa, fogkefe, fogkrém a kocsiban. Szánom-bánom, kedves fogmanó, de a fogmosás ezen az estén elmarad, nincs az az isten, hogy én kimenjek a monszunban a kocsihoz, majd a fürdőszobába. Alszunk. 

Szeptember 26. Péntek

Halleluja, a hálózsák is úgy gondolta, ez még nem -5, így melegen tartott. Halkan jegyzem meg, hozzám képest a ringlispíl egyenesvonalú egyenletes mozgást végez, így éjszaka néha arra ébredek, hogy úgy nézek ki, mint a göngyölthús. De negyed 8-ig alszom. Reggel, mikor kikukkantok a sátorból, egy legelésző őzike fogad. Szerencsére nem minket legel. Egyébként itt tényleg olyan, mint a MaciLaciban, el kell pakolnod minden ételt, ha nem akarod, hogy a medvék vagy más állatok megdézsmálják. Külön zárható medvebiztos tárolók vannak, itt ezzel nem viccelnek. 

Gyors reggeli, sátorbontás és indulunk a Step által kiszemelt csúcsra. Már résen vagyok, háromszor rákérdezek az emelkedésünk mértékére. 1000 méter. Remélem, már bemelegedtem. Az út eleje az én terepem, nem túl enyhe, de erdős emelkedő. Bár a csapás néhol olyan, mint a népmese, hol volt, hol nem volt. Ahogy feljebb mászunk, kezdenek eltűnni a fák és az aljnövényzet, egyre több a szikla. Step kezdi elemében érezni magát, nekem bejelez a pánikközpontom. Utálok gerincen menni. Egyre kevésbé tetszik, de körtúrára jöttünk, ahhoz, hogy visszafelé a lényegesen könnyebb úton mehessünk le, ezen kell felmenni. Elképzelem, milyen lenne, ha azon kéne vissza, amin eddig fel. Akkor inkább előre. Túljutunk egy kavicsos részen, a csúcs alatt vagyunk. Sajnálom, de nekem itt a vég...e. Hedonista vagyok, csak addig csinálok dolgokat, amíg élvezem. Ezt már néhány méter óta nem. Továbbá nincs tesztoszteron túltengésem, nem akarok mindenáron semmit és senkit meghódítani, nálam első a saját biztonságérzetem. Én nyugodt szívvel bevallom, nem megy és elfutok. Step is úgy látja, ez nekem sok, inkább forduljunk vissza. Ő sem erre számított, a könyv szerint ez is moderate, mint a Hearth Mountain. Szeretném tudni, ki osztályozza ezeket, lenne hozzá egy-két szavam. 

Kanadában egyébként a túrázás némi kreativitást kíván, de lehet itt mindenki eleve nyomolvasónak született. a hegyekben ugyanis nem divat kedves színes jelzéseket rittyenteni az útvonalakra. Menj arra, amerre a többiek kitaposták és bízz benne, hogy jó irányba mentek, illetve nem öngyilkoslejölt extrémsportolók vagy állatok voltak. Szóval lefelé kicsit másfelé sikerül, mint felfelé, megyünk az orrunk után. Legalább nem unalmas. Sőt. Step mindjuk élvezi, de ő pókemberként rohangál fel-le a maredek sziklafalakon. Az út végét így a bozótban, majd egy éppen vízmentes folyómederben tesszük meg. Kicsit túl is megyünk a parkolón. Rég örültem ennyire ennek a kis órmótlan autónak. Valójában csak 4 óra volt az egész, nekem mégis többenk tűnt, annak ellenére már izomlázmentes és fizikailag is fittebb vagyok. Lelkileg kicsit ugyan romokban. Szombaton maximum a biciklizés jöhet szóba, az is csak a boltig és vissza. Szigorúan síkon. Step majd megy szökellni a sziklákra Johnnyval.