Hétvégén megint felkerekedtünk a Rockiesra. Stepnek eleve már hegyelvonási tünetei voltak, az idő is gyönyörű volt, meg találtunk egy olyan csúcsot, a Mount Bourgeau-t, ahova nem kell bakkecskének lenni a feljutáshoz. Összesen 26 km hosszú út, 1500 méter emelkedés, 2930 méteres végszóval. Az első 8 km sima, erdőben való sétafika, utána se sokkal erősebb, mint a legutóbbi kalandunk. Többször átestem a holtpontomon, az utólsó etapban ott is ragadtam.
Nem tudom, miért voltam annyira palacsinta, régen készített ki csúcs ennyire. Az út első kétharmada nem is volt nehéz, nem voltak hirtelen emelkedők, a bemelegítő 8 kilométer tényleg csak erdei út. A második szakasztól ugyan volt, hogy térdig süppedtünk a hóba minden lépésnél, lehet ez állandó magastérdemelés fárasztott ki annyira. A táj viszont gyönyörű, hegyek körbe-körbe, minden fehérbe burkolózva, szikrázó napsütés. Emlékeztett kicsit a síeléses csúcson liftbőlkiszállós élményre, mínusz ugye a síléc és lift. Meg nem lefelé, hanem felfelé.
Az utolsó szakasz, maga a csúcshoz vezető emelkedő lentről nem is látszott annyira komolynak, főleg, mert ott már nem volt akkora hó. Egy szerpentinszerű ösvény vitt fel, néhol havas, de nagyrészt köves. Viszont masszívan emelkedett, volt, hogy nem láttam a csúcsot, csak az előttem álló, maratoninak tűnő távot. Nem mondom, hogy fel szoktam futni hasonló helyzetekben, de nem is szoktam öt lépésneként megállni, kilógó nyelvvel.
Végül felértünk, öt óra alatt. Ami onnan fogadott, még szebb volt, mint lentről. (Khm, ez azért általában így van, megint feltaláltam a spanyolviaszt.) Nem fújt akkora szél, mint lejjebb, sütött a nap, kicsit még élvezni is tudtuk Bourgeau-t, de hamar megindultunk lefelé. Délután kettő volt, előttünk még a teljes 13 km-es visszaút. Lefelé általában könnyebb és gyorsabb, főleg hóban. Engem ilyenkor visz az eufória is, meg a sok felgyülemlett adrenalin. Bár nem szeretek lejtőn lefelé menni (mínusz síelés, de ott ez a műfaj sajátja, ugye), most jobban élveztem. Felfelé el voltam foglalva a lábaimmal, meg az összes többi sirámommal. Lefelé már tudtam élvezni a tájat, bámészkodni, belefeledkezni a porcukorvilágba. Nyomtam is egy leszúrt rittbergert az egyik jegesebb részen.
Összesen nyolc óra alatt tettük meg a 26 km-es távot, ami a Rockies bibliánk szerint előírt 7-10 órás kerethez mérten nem rossz. Sőt. Nekem eddig a legszebb élményem volt, amit a Sziklás hegységtől kaptam. Meg is szenvedtem érte.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.