Bevallom, sose voltam egy igazi futóbolond. Próbálkoztam, illetve próbálkoztak mások többször is, hogy megszeressem. Valójában mindig kötelességből mentem el úszás előtti a futóedzésre és alig vártam a végét. Idősebb koromban már szánt szándékkal szabotáltam. Utoljára a defektes biciklimet tolva kocogtam végig az Andrássyn, msánap meg is lett az eredménye. Itt viszont úgy néz ki, nincs más választásom, ha nem akarok beleszegényedni a heti háromszori uszodába, be kell álljak a sorba.
Kanadában ugyanis szinte mindenki fut. Nem tudsz úgy átugrani a két utcával lejjebb, hogy minimum egy futóbe bele ne akadj. A parkokat nem is említem, oda szerintem hétvégénként már lassan külön területfoglalási engedély kell, annyian vannak. Fut az isis, a business (wo)man, a háziasszony, a nagymami, a vékony, az izmos, a testes, a kövér. Van, aki kutyát, van, aki gyereket sétáltat közben. It's the national sport here. Mondjuk nem tudom, mil lesz, ha bejön a kolera, ahogy Boris szokta mondani. Valószínűleg felvesznek még egy réteget, mert ruhacipő, aláföléöltözet is van minden sportboltban dögivel. És olcsón. Csak azt nem értem, miért kell a futócipőben korzózni hétköznap is a belvárosban. Nem vagyok egy fashion victim, de azért a szoknya+futócipő összeállítás elég meredek még nekem is.
Step is elkezdett kocogni, körülbelül áprilisban. Mondta is anno, hogy ha én ki, akkor mi majd együtt. Mármint futunk. Mondtam jó, gondoltam elmúlik. Nekem volt igazam, az utóbbi időben inkább felfelé, mint előrefelé mozog. Én viszont augusztus környékén rátaláltam a futóblogra. A dologhoz hozzátartozik, hogy inkább a szerzők agymenései, mint maga a sport vonzott. Azóta is lelkes felhasználó vagyok és a dolog lassan engem is kezd beszippantani. Persze, könnyű bűvöletbe esni a laptoppal az öledben. Az eltelt másfél hónap alatt egyszer sem keltem fel és húztam azonnal nyúlcipőt.
Calgaryban azonban, látva a sok kocogót meg a havi uszodabérlet árát, elkezdett bizseregni a talpam. Ehhez végülis csak egy cipőre kell beruháznom, aztán mehetek, amerre látok, hely van. Így vasárnap délután fel is kerekedtünk. Nem gondoltam, hogy rögtön megközelítem Marion Johns legrosszabbját, de azt se, hogy olyan leszek, mint egy kétütemű Trabant. Az első öt percben kétszer is legfulladtam. De nem adtam fel, maradtunk a szolid kocogásnál. Az utolsó 100 méteren Step buzdított hangosan, mintha tényleg a maratonit futnám. Majd eufórikusan átszakítottam egy fűszálat.
A nappaliban a mennyezetről lógó lufik, torta égő gyertyákkal - szigorúan fordítva a kettes és a hetes - és három fülig érő szájjal mosolygó emberke várt. Johnny Cash, Boris és Sam. Ja, persze Step is, csak ő ugye a hátam mögött bazsalygott, mint értelmi szerző. Szóhoz se jutottam, bármennyire ritka is ez nálam. Azért valahogy összeszedtem magam és elfújtam a gyertyákat. Nyugi, kívántam is. Aztán jött Johnny orosz hússalátája. Nyugi, szeretem. Illetve a torta. Na, meg a söraborapálinka. A minibuli végül Dallas utánérzésbe torkollott, szerintem egyébként jól áll nekünk a 
