NapiCalgary

Ahogy korábban ígértem, elmeséljük, hogyan jutottunk ki Kanadába, mi kellett ahhoz, hogy megkajuk a szükséges papírokat és engedélyeket, ahhoz, hogy Calgaryban éljünk és dolgozzunk. Nincs két egyforma történet, de vannak közös vonások. Hivatal, követség, űrlap, igazolás, tanácsok, rémtörténetek, bonyodalmak, bizonytalanság, várakozás. Az alább Johnny beszámolóját olvashatod. Ő Step kollégája volt már Magyarországon is, most pedig nem csak munka-, hanem lakótárs is. 

Kijutni Calgaryba és munkavállalási engedéllyel dolgozni talán nekem volt a legkönnyebb. 2008 január. Átlagos munkanap után hazafelé araszolgatok a rakparton, élvezem a kivilágitott Buda látványát, és egyszer csak felhív Step, akinek akkor már konkrét munka szerződése és talán már munkavállalási engedélye is volt Calgaryban.

Step: - Figyu, nem akarsz kijönni Calgaryba dolgozni?
Én:- Ő...hát még nem tudom így hirtelen, lehet....
Step: Na, mindegy, küldd el az önéletrajzodat, továbbküldöm és majd meglátod. 

Ha esetleg eddig nagyon utáltál a hegyekért, hóért, sípályákért elárulom, itt se esik semmi. Sőt, leginkább olvad, az egyetlen reményünk a hóágyúzás. Lassan már az aszfalt is kizöldül...

A képek a norquay-i sípályára vezető szerpentinen készültek, szombat délelőtt.

 Vége a hónapok óta tartó lidércnyomásnak. Vége a kombinálásnak, logikázásnak, ügyeskedésnek. Vége a bizonytalanságnak, a találgatásnak. Vége a túristáskodásnak. Tegnaptól hivatalosan Canadian Temporary Resident lettem, vízummal, nyitott munkavállalási engedéllyel, Social Insurance Numberrel.

Ha szeretnél Kanadába látogatni, több lehetőséged is van. Érkezhetsz túristaként, munkavállalóként, bevándorlóként, élet-illetve házastársként, szülőként, gyerekként, rokonként. Hála a diplomáciai aknamunkának, 2008 márciusa óta a magyar államporgárok vízum nélkül hat hónapig tartózkodhatnak Kanadában. Ez ugyan nem jelenti, hogy a határon nem kérdeznek ki, miért, kihez, hova és mennyi időre jöttél. Sőt, a bevándorlási hivatal bármikor megtagadhatja a belépést és visszafordíthat a következő járattal. Ez ritkán történik meg, de jó, ha tudod, a túrista státusz sem jelent azonnali bebocsájtást. 
Ha távolabbi céljaid vannak, a dolog már kicsit bonyolultabb, úgy látom, nincs két egyforma történet. Könnyű is elveszni a sok példa és útmutató útvesztőjében. A  frissen alakult Bátortábor Corporation (azaz mi, ezen blog szereplői) tagjai is mind megjárták a  saját kálváriájukat. Mivel a NapiCalgary egyik, nem titkolt célja, hogy egy kicsit megismerd Kanadát és a kanadai életet, lehetőségeket, úgy döntöttem, egyenként elmesélem, elmeséljük ki, hogy és miért landolt Calgaryban. Minden szentnek maga felé hajlik a keze, kezdjük tehát az én történetemmel.

 Ha valaki valaha azt mondja nekem, röpke másfél óra autókázásnyira fogok lakni egy 107 pályából álló síközpontból, kinevetem. Ha valaki valah azt mondja nekem, november 24-én -10 fokban és közel egy méteres szűz hóban siklok egész nap, kiröhögöm. Ha valaki valaha azt mondja nekem, mindez a kanadai Sziklá-hegységben lesz, egyszerűen kikacagom. Figyelem, hosszú szerelmi vallomás következik a sízésről. Pálmafás, tengerpartos, kánikulás nyaralnivágyók ne görgessenek lejjebb.

A szombati Norquaybeli sízés után úgy éreztük, ennél többre vágyunk, így vasárnap Sunshine Village felé vettük az irányt. A legnagyobb és a helyiek körében legnépszerűbb sícentrumról van szó. Már szombaton gyanús volt a sok síboxos autó az autópályán, ezért jó korán, reggel hétkor elindultunk. 
A gondola, ami a pályák aljába, tehát a felvonókhoz visz, 8-kor nyit. Ha időben odaérsz, talán még találsz egy kilométeren belül parkolóhelyet, esetleg megúszod a hosszú sorokat is. Valóban, szinte tíz perccel megérkezésünk után szinte kétszer annyi kocsi pöfögött, szépen sorbarendezve a parkolóban. Logisztikából ugyanis ötös a hely. Külön emberkék irányítják a kocsikat, külön segítők pakolják be a léceket a gondolába. Sőt, az ülősliftnél még arra is ügylenek, hogy felváltva adagolják a négyes csoportokat. Egyszer a jobb oldali, máskor a bal oldali sorból. A szingliknek pedig külön folyósójuk van, őket külön adagolják, az olyan hármas csoportokhoz, mint amilyen a miénk is volt. 

 Ha valaki valaha azt mondja nekem, röpke másfél óra autókázásnyira fogok lakni egy 107 pályából álló síközpontból, kinevetem. Ha valaki valaha azt mondja nekem, november 24-én -10 fokban és közel egy méteres szűz hóban siklok egész nap, kiröhögöm. Ha valaki valaha azt mondja nekem, mindez a kanadai Sziklás-hegységben lesz, egyszerűen kikacagom. Figyelem, hosszú szerelmi vallomás következik a sízésről. Pálmafás, tengerpartos, kánikulás nyaralnivágyók ne görgessenek lejjebb.

Albertaról eszedbe juthat mondjuk 1988, ezen belül pedig az albertai Téli Olimpia. Innen nem kell nagy agymunkát végezni, hogy rágyere, a sízés itt bizony tartományi sport. Maga az olimpia falu nincs messze tőlünk, de oda inkább az menjen, aki nosztalgiázni vágyik, esetleg szeretne élőben látni hatalmas sísáncot és bobpályát. Vagy neadjisten imádja az ágyúzott műhavat. A hardcore síző így november végén már inkább a canmore-i és banffi időjárásjelentést fürkészi, imádkozva az összes hóistenhez. 

Megkésve ugyan, de megérkezett a legautentikusabb zenei aláfestés a két korábbi, cowboyos posztra (itt és itt olvashatod). Köszünjük, Johnny!

Múlt héten Andi rákérdezett MSN-en, van-e már programunk péntekre. Éppen napi egyhelybenbicikli-edzésemet folytattam Joey Tribbianival, csak annyit pötyögtem vissza, nincs. Majd gyorsan odaadtam Recat (laptop) Stepnek, beszélje meg helyettem, mire kéne adnunk a fejünket. Visszaszálltam a nyeregbe és az összes megmaradt energiámmal arra koncentráltam, valami erkölcsös jöjjön ki a dologból. 

Így történt, hogy múlt hét péntek este a Stampede Dome-ban találtuk  magunkat, igen közel a homokkal beszórt aréna kerítéséhez és igen mélyen a bikaürülék szagban. Bull ridingra kaptunk ugyanis meghívást. Andinak volt pár ingyenjegye, nekünk meg kedvünk, hogy megint felszedjünk néhányat a helyi szokásmorzsákból. Életemben nem voltam még semmilyen rodeón, se lovason, se bikáson, se igazin, se kocsmain. Hasonló, legközelebbi emlékem valami kutyafuttatás a kilencvenes évek mélyéről. Abban megegyezhetünk, az lényegesen békésebb, bár hasonlóan illatos sport.

Ma, azaz november 19-én üljük a Nemzetközi WC Napot (leánykori nevén World Toilet Dayt). Volt idő, mikor napi szinten foglalkoztam a nemzeti, lokális, volt, jelen és jövő napjaival. Tettem mindezt elsősorban zenei, másodsorban a betűk szintjén. Néha mostanság is felfedezek magamon egy-két elvonási tünetet. Akarva akaratlanul elkezdek bootolni, milyen zenét, klipet, szöveget tudnék ráhúzni egy-egy jeles napra. Mielőtt az agyam ledobná az ékszíjat, egyszerűen elnavigálok a Wikipediaról. A World Toilet Day mellett viszont nem tudtam szó nélkül elmenni, hála a véletlen egybeeséseknek és egy kanadai újságírónak.

Történt ugyanis, hogy reggeli lapszemlém során beleakadtam egy cikkbe, mely a légfrissítők, elektromos illatosítók, aromaterápiás gyertyák gyenge pontjait taglalta. Bevallom, én idegenkedek minden olyan mesterséges dologtól, amit a környezetembe kéne fújnom, öntenem, füstölnöm, párologtatnom. Valószínűleg ennek gyerekkori okai vannak. Röviden: két mikrobiológus gyermeke vagyok, ebből az egyik ráadásul mikológus, tehát a penészgombákkal (és azok allergén reakcióival) töltötte munkássága igen jelentős részét. A fent hivatkozott cikket olvasva pedig most már biztos, valami bűzlik az illatosítók körül.

Kerek két hónapja töltöm mindennapjaimat Calgaryban, kezdek egyre részletgazdagabb képet kapni a városról, no meg a városlakókról. Már nem kell kotorásznom a térképért minden ötödik utcasarkon, meg tudom különböztetni a Deerfoot Trailt a Blackfoot Trailtől, egyre kevesebbszer keverem az 10th Avenue-t a 10th Streettel és nemmellesleg nem keresek élőlényeket a környéken, ha egy kanadai megkér, "Please, grab that guy for me!".

Tartottam hát egy gyors közvéleménykutatást, mik a calgaryi ember kötelező kellékei. Megkérdeztem calgaryi magyart, magyar calgaryit, calgaryi kanadait, kanadai calgaryit. Láss csodát, szinte mindenki ugyanazt mondta. Sorrendben:

Úgy néz ki, szépen lassan, centiméterről centiméterre egyre több hó lesz a Rockiesban. Bár a síelésre még várni kell, ahhoz már elég vastag a hótakaró, hogy lehessen hótalpazni. Nyugi, néhány hónapja még nekem se volt sok fogalmam arról, mit is jelent ez. De ha Kanadában vagy viselkedj úgy, mint a kanadaiak. Teniszütő talpra fel!

A hótalp egyik és egyben legfontosabb velejárója, hogy mély hóban menetelve nem süppedsz be combközépig. Lényegesen könnyebb vele járni, ha nem is teljesen, de megtart a hó tetején, így végre nem kell az álladat rúgdosva lépdelned. 
Az old school hótalpak még fából és bőrből készültek, engem egy elnagyolt teniszütőre emlékeztetnek. Bár itt-ott még árulnak fa hótalpakat, a többséget már műanyagból és alumíniumban gyártják. Nehéz leírni, hogyan is működik. A lábfejed igazából szabadon mozog benne, a hátsó, hosszú részét pedig húzod magad után. Ha jól csinálod, olyan, mintha semmi se lenne a lábadon. Mivel ez nem síléc, a talpán fogak vannak, nehogy lejtmenetben nyomj egy superdzsít.