NapiCalgary

 Valamilyen, rajtam kívül vagy fölöttem álló erőknek köszönhetően még mindig futok. Lehetőségektől és a nap állásától függően heti kétszer, háromszor. Eleinte fél órát, majd háromnegyedet, most már akár egy teljes órát is végigkocogok. D2D-ben (door to door, copyright by angelday), általában a környéken bóklászok, háromnál több alkalommal nem futom ugyanazt az útvonalat, mindig újat keresek. Kevésbé figyelek ugyanis a lábam, a tüdőm, a térdem és az összes sirámom jelzőrendszerére, ha azon kell tanakodnom, merre is forduljak, hogy hazajussak.

Szerencsére olyan helyen lakunk, ahol kicsi az autóforgalom, sok a kis utca és kb. 10 perc alatt lent vagyok a Glenmore parkban vagy az Elbow folyó partján. Mivel még mindig messze vagyok Marion Jones koksz nélküli legrosszabjától is, meg az okosok azt mondják, aeróbban kell nyomni (nem azt jelenti, rohadjon le a lábad!), van alkalmam, hogy bámészkodjak. Igaz, sokszor kocogok olyan helyen, ahol bringaút megy, de valahogy futva sokkal több dolgot látok, mint gurulva.

Két keréken például nem akadok bele kutyákba. Hálaazégnek! Nem vagyok nagy kutyabarát, sose érintettek mélyen a kutyakölykök, a nagyoncuki kiskutyás forwardolt emailektre is csípőből nyomok shiftdelt. Még rosszabbul viselem, ha egy négylábú fél méternél jobban megközelít. Pláne parkban, pláne futva. Ilyenkor jégszoborrá merevedek és olyan arcot vágok, mint aki minimum a Jetit látja. Képes vagyok külön kerülőkre tökönbabon keresztül, csakhogy kívűl maradhassak a kutyák territóriumán. Mivel úgy tűnik, a környékbeliek kedvelik a háziállatokat, a kutyasétáltatást és a Glenmore parkot, hamar le is szoktam a frekventált időpontokban - szombat, vasárnap délelőtt - történő testedzésről. Jobb a békesség. Egyébként nincs nehéz dolgom, a calgaryi parkokban külön tábla jelzi, a park mely része pórázas vagy póráz nélküli terület. 

Halleluja, Kanada sincs szűkében a nemzeti és/vagy munkaszüneti ünnepeknek. Ma például Remembrance Day, alias Veteránok Napja van. Halleuja plussz, mi pont egy olyan tartományban élünk, ahol erre hivatkozva ma nem kell munkába menni. Bocs, Quebec...

Hogy kikre is emlékezik ma Észak-Amerika, asszem nem kell nagyon magyaráznom,ki tudod találni. Könnyítésnek annyit súgok, hogy 1918. 11. hónapjának 11. napján pont 11 órakor valaki letett valamit. Aztán néhány évvel később felvette, de az már egy másik történet, más emlékekkel. Ha behatóbban szeretnéd tanulmányozni a Veteránok Napi korzózás, trombitálás, éneklés és menetelés forgatókönyvét, kattints mondjuk ide. Én sajnos a pipacsrengeteg közepén elnavigálódtam, mert az istenért se állt össze, miért is 21 a 21.

Ha már emlékezünk az erőltetett menetre, gondoltunk, kinézünk a hegyekbe. Mivel Johnny kivételesen nem állomásozik a fort mcmurray-i olajhomokpartokon, őt is magunkkal vittük. Az eredeti haditerv szerint a Fortress csúcsot - hallod az áthallást, ugye? - kellett volna bevenni. Igazi laza, másnapbetudommagamtranszportálnimunkába túra lett volna, 1100 méteres emelkedéssel, oda-vissza 14 km-es gyaloglással, 3000 méteren landolással. Már a beszállónál éreztük, hogy örülhetünk, ha eljutunk a Chester tóig. Szakadt a hó rendesen. Ha próbáltál már tíz percig félszűzhavat taposni, tudod, milyen sebességgel lehet ilyenkor haladni. Szorozd meg ezt öt órával és köbö annál a combizomérzetnél leszel, mint ami ránk várt volna. Meglepő, ez még a kevésbé rémisző oldala. Főleg, ha közben jobbra-balra fehérség fogad. Jobban aggasztott, mi vár majd a parkolóban, ha bevállaljuk a csúcsigvissza távot. Valószínűleg egy több órás kocsikiásó levezetés. Lapát és ásó nélkül.

Mivel egyikünknek se volt kedve kipróbálni, hogyan működik a kanadai sárgaangyal, megelégedtünk a befagyott tó, a fenyőfák és a hegy lábának látványával. Még így is mentünk 9 km-t, ami friss porhóban biztos rendelkezik valami szorzóval, már ami a magastérdemeléses lépéseket illeti. Jövő héttől viszont masszívan hótalp és síléc, ha ez így folytatódik. Hurrá! Izé. Mégsem. Olyat nem lehet, hogy a hegyekben szakad a hó, Calgaryban viszont csicsogó napsütés van? Biriglire ugyanis nincs hóláncom.

Szándékosan hallgattam eddig az amerika elnökválasztásról és a gazdasági válságról. Előbbi lecsengőbe, utóbbiba kezdünk beleunni. Pluszbónusz annyi hülyeséget összeolvastam már mindkét témában, amennyit remélem, még én sem tudok megírni. Így úgy döntöttem, megszólalok.

Az USA és  Kanada kapcsolata nekem olyan, mint Ady héjanásza az avaron. Kanadában extra kedvezményeket élveznek az USA-beli cégek, az ide érkező amerikainak semmilyen papír nem kell ahhoz, hogy munkát vállalhasson itt, egy-egy hír kapcsán gyakran hívatkoznak amerikai adatokra, kutatási eredményekre, akkor is, ha magának az eseménynek semmi köze a déli nagytestvérhez. Ünnepeik jelentős része, mint a Hálaadás, Veteránok Napja vagy a Munka Ünnepe is egybeesik. Mínusz ugye a Hálaadás, amit Kanadában októberben, nem pedig novemberben tartanak. Csak, hogy legyen valami, amiben véletlenül (se) ugyaolyanok. Mert minden pillanatot megragadnak, hogy kijelenthessék, Kanada és Amerika két külön világ. Mint Makó és Jeruzsálem.

Elmentünk végül múlt héten a charity sale-re. Vettünk egy halom dolgot, teniszütőt, konyhai cuccokat, melegszendvicsgrillezőt, fém dobozokat, dugóhúzót, sütő-és tortaformákat, nyújtólapot (Tupperware), egy zacskónyi könyvet és újságot. Előbbiből kettő sütiskönyv, utóbbiból az összes National Geographic. Fizettünk összesen 5.80 dollárt, ami kemény 1000, azaz ezer forintnak felel meg. 

Ha egy kanadai megunja a sok kacatot a garázsban/padláson vagy esetleg elköltözik, fogja magát, kipakol mindent a felcímkézve ház elé, majd kitesz a környéken néhány táblát: Garage sale. Nem nagyon szoktak ragaszkodni dolgokhoz, ilyenkor vehetsz a bútortól kezdve a ruháig mindent, ami egy háztartásban előfordul. Fillérekért. Imádom. 

Hogy a sütés irányába mikor gyúltam akkora szerelemre, hogy a pénteki charity sale-ről is nagyrészt sütisdolgokat szedegettem össze, már nem tudom. Furcsa, mert sose voltam édesszájú, nem toporzékoltam cukrászda előtt, hogy kréééémest akarooook, nem bizonygattam bekötött torokkal, hogy jól vagyok, kaphatok már fagyit. Valahogy mégis ámulatba ejtenek a különböző torták, kekszek, piték, habos-babos, gyümölcsös tornyok. Úgy lapozgatok egy süteményeskönyvet, mint pasi a Playboyt.
Lehet, van benne nagymamahatás. Szerettem anno őt nézni, ahogy mérő-és elektromosszerkentyűk nélkül varázsolt kalácsot, marikrémest, túróslepényt, gyorsrétest, almáspitét, fánkot.  A hozzávalókat meg a metódust persze sose tudtam belőle kiszedni. Ez volt a maximum: "Kikevereded a tojást a cukorral, majd hozzáadod a zsiradékot, végül a lisztet és mikor már összeállt, beteszed a sütőbe." Könyörgöm, adjon valaki egy szakácskönyvet és egy mérleget azonnal!!!

Hétvégén megint felkerekedtünk a Rockiesra. Stepnek eleve már hegyelvonási tünetei voltak, az idő is gyönyörű volt, meg találtunk egy olyan csúcsot, a Mount Bourgeau-t, ahova nem kell bakkecskének lenni a feljutáshoz. Összesen 26 km hosszú út, 1500 méter emelkedés, 2930 méteres végszóval. Az első 8 km sima, erdőben való sétafika, utána se sokkal erősebb, mint a legutóbbi kalandunk. Többször átestem a holtpontomon, az utólsó etapban ott is ragadtam.

Nem tudom, miért voltam annyira palacsinta, régen készített ki csúcs ennyire. Az út első kétharmada nem is volt nehéz, nem voltak hirtelen emelkedők, a bemelegítő 8 kilométer tényleg csak erdei út. A második szakasztól ugyan volt, hogy térdig süppedtünk a hóba minden lépésnél, lehet ez állandó magastérdemelés fárasztott ki annyira. A táj viszont gyönyörű, hegyek körbe-körbe, minden fehérbe burkolózva, szikrázó napsütés. Emlékeztett kicsit a síeléses csúcson liftbőlkiszállós élményre, mínusz ugye a síléc és lift. Meg nem lefelé, hanem felfelé. 
Az utolsó szakasz, maga a csúcshoz vezető emelkedő lentről nem is látszott annyira komolynak, főleg, mert ott már nem volt akkora hó. Egy szerpentinszerű ösvény vitt fel, néhol havas, de nagyrészt köves. Viszont masszívan emelkedett, volt, hogy nem láttam a csúcsot, csak az előttem álló, maratoninak tűnő távot. Nem mondom, hogy fel szoktam futni hasonló helyzetekben, de nem is szoktam öt lépésneként megállni, kilógó nyelvvel.

2007 óta Észak-Amerika, értsd az USA és Kanada minden november első hétvégéjén tekeri egy órával vissza az idő kerekét. Európa ezzel szemben október utolsó hétvégéjén, de Dél-Amerika legnagyobb része idén október 19-én tért át a téli időszámításra. Aztán ugye ott vannak a világ azon pontjai, melyek soha nem vettek részt vagy egy ideje kiszálltak ebből az időjátékból és boldogan kellnek és fekszenek ugyanakkor  az év összes évszakában. Hogy miért nem lehet ezt az egészet egységesen, legalább azokon a területeken, ahol állítgatunk? Fogalmam sincs, ész érvek nem nagyon szólnak a renitensek mellett. Amerika például két évvel ezelőttig Európával együtt tekert. De ha maradnának az októberi időpontnál, Halloweenkor a gyerekeknek már sötétben kéne csokihadjáratra indulniuk. No comment...

Kanada egy külön állatfaj ebben is. Az idő meghatározása nem szövetségi, hanem tartományi hatáskörbe tartozik. Így lehet az, hogy Saskatchewan egyáltalán nem, Ontario, British Columbia, Quebec és Nunavut részben használja a téli-nyári időszámítást. BC egyes területein például télen annyi idő van, mint itt, nálunk Albertában, nyáron viszont a tartományi székhellyel, Vancouverrel azonos idő szerint élnek. 

Végezetül pedig egy szöveges feladat. Ha Ontario egyik fele Central Standard Time szerint mér, tehát GMT-6, a másik oldal viszont Eastern Standard Time zónába esik, ami GMT-5, de csak az EST régió használja a DST-t (Daylight Saving Time), akkor mikor lesz ugyanannyi idő a CST zónában, mint az EST területen? 

Gondolkoztam, minek is öltöznék ma be, ha még isis lennék. Rájöttem, sokkal több és jobb ötletem van, mint anno. Vagy legalábbis most sokkal többnek és jobbnak tűnik. Vicces is lenne, ha még mindig a tündérkirálylány, lepke, csöves tengelyen mozognék, így inkább a harminchoz, mint a húszhoz közel. De az ilyen szellemírtós, ördögűzős, zseblámpába nézős, pókhálós, csontvázas izéket sose szerettem. A cukortól meg ugye hivatalból el vagyok tiltva. Halloween, tőlem ma este megmenekültél.

Egyik itteni ismerősöm, Joyce kérdezte tőlem, mit fogunk csinálni a barátaimmal Halloweenkor. Öööö, mondtam, leginkább uszodába megyünk Johnnyval, leginkább úszó Johnnynak és Dórának öltözve, leginkább úszni. Magyarországon ugyanis október 31. nem ünnep, nálunk halottak napja van, az is november 1-én. Ma otthon Mindenszentek van. All Hallows' Even.

Zöld, újrahasznosító hétvégét tartottunk. Visszavittük a visszavihetőket a visszavevőhelyre, elmentünk egy helyi árverésre, beugrottunk a hétvégi síbörzére és végre vettünk energiatakarékos izzókat. Egyet vihetünk is vissza, mert 10 perc használat után kiégett. 

Calgary tiszta, ápolt, szemétmentes város. Nincsenek eldobált kávéspoharak (az egyfőre jutó bödönnyi Starbucks és Tim Hortons kávéfogyasztás szerintem napi több liter), cigarettacsikkek, komplett ágyneműgarnitúrák a parkokban. A házak udvarán, köztük a miénken is, nem az otthoni műanyagkukák garmadája sorakozik, hanem nagy konténereket tesznek ki. Így sikerül elkerülni, hogy szemétszállítás előtti nap bokáig gázolj a szemétben. Más kérdés, hogy rendszeresen összepisilem magam, mikor hetente begurul a torpedónaszád méretű kukásautó az ablakunk alatt. Ezen a ponton mindenképpen meg kell emlékeznem Gazsiról, aki szintén heti rendszerességgel jelenik meg a kukánál(ban?). Ő a házi guberálónk. Általában az üvegeket, a flakonokat, a még hasznosítható dolgokat mazsolázza ki. Csillagos ötöst érdemel, mert mindent rendesen visszapakol, sőt, kb. még rendet is tesz, mielőtt elsántikál. Mehetne Budapestre, tréninget tartani.

Kérdezte valaki tőlem, ünneplünk-e csütörtökön? Mit is? Hogyan is? Rájöttem, nem tudom, hogyan kell/kéne/illik/lehet ünnepelni október 23-át. Félek, ezzel nem vagyok egyedül. Az alapján, amit eddig megéltem, szavalhatnék zsámolyon tornateremben, Illyés Gyulát, állhatnék köztemetőben éppen regnáló politikust hallgatva vagy menetelhetnék síppal, dobbal...könnygázzal.

Azt se tudom, hogyan kell/kéne/illik/lehet magyarnak lenni. Nemrég, nagyasztal mellett boroztunk több, Calgaryban élő magyarral. Szóbakerült, hányan is vagyunk mi itt. De ki is magyar? Laci, a székely fodrász-ács Romániából magyar? Gabriella, aki Felvidékről érkezett? Ő magyar? Vagy a gyerekei, akik bár itt születtek, folyékonyan beszélnek magyarul és többnyire magyar identitással nőnek fel? Magyarok? 

Vagy én, itt, Kanadában mitől vagyok magyar? Mert van Erős Pista és gulyáskrém a hűtőben, tegnap pedig pörkölt volt vacsorára? Mert érzek valami melegséget, mikor a galériában a két, magyar művész által készített szoborra téved a tekintetem? 
Kaptam egyszer egy továbküldözgetős emailt. How do you know you are Hungarian? Olyan sírvavígadós volt, igazi kritika. Nem maradt ki a felsorolásból, mi, magyarok imádunk panaszkodni, imádunk egymásnak keresztbe tenni. Széthúzunk, nem összetartunk. 

Ígértem már, hogy megemlékezek a fogyasztás legnagyobb cselekedéről, meg egyébként is ma (neked lehet, tegnap) van a Nem veszek semmit világnap. Így végre megtudhatod Kanadában hogyan szerezzük be az Alapvető Bolti Cikkeket. 

Válság ide vagy oda, itt még mindig felfelé lendül a fiskális index. Sikerült Kanada egyik leggazdagabb és leginkább fejlődő tartományában vernünk gyökeret. Ahol olaj, ott pénz. Az albertai polgár fogyaszt is rendesen és van is hol, miből. Kisbolt ugyan nincs minden sarkon, van viszont éjjelnappali. Bár teljesen általános, hogy a boltok 9-10-ig nyitva vannak. Nehéz lemaradni bármiről is. 
Általában a Wal Mart, Superstore, Safeway mentén szoktunk mozogni. Az első kettő a tipikus nagy hipermarket, nehéz megmondani, melyik olcsóbb. Miben ez, miben az. A Wal Martban nincsenek romlandó dolgok, se zöldség-gyümölcs, meg egy kicsit lepukkantabb hangulata van. Ja, és olyan sincs, hogy ne kelljen órákat sorban állnod. Valaminek biztos nem tudják a pénztárnál az árát és persze súlyos percekig tart, míg átverekedve magukat a polcokon, kiderítik.